Erzsébet

Nem szólt jól a jó zene

2014.05.11. 07:00

Programkereső

A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara két pompás művet mutatott be 2014. április 28-án az Operaházban. A két mű valóban pompás volt, sőt még mindig az, de a BFTZ aznap esti teljesítménye nem érte el a darabok nívóját. KRITIKA

A koncert első felében Dubrovay László Csellóversenye hangzott el. Az alkotást alig egy hónappal a hangverseny előtt mutatták be, így gyanítom, csaknem minden hallgatónak vadonatúj volt. A posztmodern dallamvilágáról és hangzásbeli kísérletező hajlamáról híres szerző különös, izgalmas művet alkotott. Megdöbbentő hangokat csalt ki a zenekar összes hangszeréből, kiváltképp a szólista csellójából. A sok fúvós, azokon belül is a vastag, de szordinált rezeskar az első pillanatban megidézte A katona története, illetve általában Stravinsky stílusát, hangulatát. A fanyar, disszonáns dallamvilág később különleges hangzásokkal egészült ki s vált egyedivé. Egy másodpercre sem lankadt a figyelmünk, hiszen soha nem hallott, de minimum ritkaságszámba menő hangeffektek jelentek meg időről időre. Üveghangok a gordonka legmagasabb húrjának legmagasabb fekvésénél, glissandók fúvós és vonós hangszereken egyaránt, groteszk tremolók, harsány súrlódások, fogólapra csapódó pendítések-csípések. A mű mégis melodikus, itt-ott fülbemászó, mondhatni szép. Ahol pedig nem az, ott fülkápráztató.

Győriványi Ráth György
Győriványi Ráth György

No persze ezek a hatások csak jó előadás esetén érvényesülnek. Ami a BFTZ-t illeti, a különleges hanghatásokkal volt a legkevesebb gond. A klasszikusabb szakaszokban viszont, ahol nem maradt más, csak a hagyományos értelemben vett zene, megjelentek apróbb hibák: intonációs problémák és belépési pontatlanságok. A legzavaróbb mégis - és ez inkább szerzői, mint előadói figyelmetlenség - az arányok aránytalansága volt. Gyakran csak a szemünkre hagyatkozhattunk, ha nyomon kívántuk követni a szólista virtuóz játékát. Nagyon sajnáltam, hogy néhol pantomim-zenét kaptunk, ugyanis az est megkérdőjelezhetetlen csúcspontja a fiatal csellóművész, Várdai István volt. Olyan biztonsággal és hozzáértéssel nyúlt hangszeréhez, mintha könnyed móka volna csupán, amit Dubrovay a kottába írt... Kifejező, magával ragadó játékában az első pizzicatótól az utolsó vibratóig minden jóleső és odavaló volt. A határozottság, mellyel tolmácsolta a művet, elhitette a hallgatóval, még inkább bebizonyította a hallgatónak, hogy komoly alkotással áll szemben. Várdai egy Bach-csellószvit tétellel tette fel neve i-jére a pontot.

Várdai István
Várdai István

A folytatásban nem voltak sem meglepő, szokatlan zenei fordulatok, sem lenyűgöző szólisták. A zenekar ismét magára maradt a színtiszta zenével: Bruckner VIII. (c-moll) szimfóniája következett. A körülbelül 80 perces mű számtalan gyönyörű melódiát rejt magában s rengeteg ismétlést is. A Győriványi Ráth György vezette együttes nemigen találta a monoton ismétlések ellenszerét, ami egy közel másfélórás zenénél a mű végzetét okozhatja. A szimfónia valóban hosszúnak hatott, vontatottan haladt előre. A sorozatos építkezések és újrakezdések nem mutattak fejlődést, csak önmagukba visszafutó köröket képeztek. A már említett, pontatlan belépések itt még inkább hallatszódtak: a hegedűk számos alkalommal indítói egy-egy zenei folyamatnak, és a BFTZ hegedűszólama közel „számos"-szor aszinkronban szólalt meg. A teljes csendet megtörő sikertelen belépések mindig feledtették a korábbi szép katarzis, és magának a teljes csendnek a hatását is. Végül megint az arányok... Úgy éreztem, a karmester nem szögezte le elég világosan a zenekar - vagy talán maga - előtt, mely szólamok fontosabbak, s melyek kevésbé. Létszámuknál fogva a vonósok, ha kellett, ha nem, elnyomták a többi szólamot, amikor pedig éppen nem játszottak, szokatlan töltelékszólamok emelkedtek ki az összhangzásból, míg a dallamot hordozó stimmek elvesztek. A zenét persze ismerjük, így végeredményben feltöltődés volt az este, de szívesen vettem volna fel újabb interpretációt a "Bruckner-szimfóniák remek előadásai"-listámra.