Emma

Szerencsés Dániel

2014.05.13. 12:35

Programkereső

"Az én kis zsenim” – emlegette kedvelt berlini segédkarmesterét a kilencvenes évek közepén Claudio Abbado. Az angol Daniel Hardingból azóta már rég első ligás, világjáró dirigens vált, jóllehet még mindig csupán harmincnyolc esztendős. MÜPA MAGAZIN

Ötven év alatt nincs karmester - fogalmazott Herbert von Karajan, persze már jóval az ötvenedik életévén túl, rámutatva a dirigensi mesterség gyakorlásának két alapvető követelményére: a tekintélyre és a tapasztalatra. Ha a tekintélyről, s közelebbről a karmesteri tekintély mibenlétéről ma már okvetlenül másként gondolkodunk is, mint egykor a félelmetes respektusú Karajan, azért a fiatal dirigensek vélt vagy valós tapasztalatlanságát mindmáig szokás fölemlegetni, ahányszor csak egy-egy új karmesterüstököst állít elénk a komolyzenei életben is gőzerővel dolgozó reklámgépezet. Amennyire ünnepeltek ezek az ifjú ígéretek, épp annyira gyanú alatt is állnak: vajon nem a cirkuszi mutatvány és a kollektív öncsalás összjátéka áll-e sikereik mögött? A példák persze kellőképpen változatosak, hiszen a "kis karmester", azaz Roberto Benzi csodagyermeki tündöklése, majd elszürkülése mellett ott van ellenpélda gyanánt Lorin Maazel 1939 óta tartó karmesteri működése, s a jelenből és közelmúltból is olyan nevek és pályák említhetők, mint a ma már ősz hajkoronájú Simon Rattle-é vagy épp Gustavo Dudamelé, az El Sistema büszkeségéé.

Nem kétséges, hogy ebbe a csodaifjúi vonulatba sorolható az oxfordi születésű Daniel Harding is, elvégre alig volt tizenhét éves, amikor 1993 februárjában muzsikustársai élén egy Schönberg-produkcióval (a Pierrot Lunaire megszólaltatásával) magára vonta az akkor még Birminghamben működő Rattle érdeklődését. A Chets, azaz a tekintélyes Chetham's School of Music növendéke előbb két évig Rattle mellett volt asszisztens, majd nem kisebb együtteshez, mint a Berlini Filharmonikusokhoz szólította Claudio Abbado kitüntető szava. (Harding máig hálával és rajongással emlegeti e két nagy pályaelődjét.) huszonyegy éves volt, amikor első ízben vezényelhette a berlinieket, s ugyanekkor a londoni Proms nagy hagyományú koncertsorozatán is rekordot döntött a debütálásával, mint minden idők legfiatalabb dirigense a promenádkoncerteken.

Daniel Harding
Daniel Harding

Daniel Harding, aki saját bevallása szerint sohasem folytatott módszeres karmesteri tanulmányokat, ma már meglehetős önkritikával tekint vissza tinédzserkori működésére, karmester-hályogkovácsi éveire. "Egy arrogáns kamasz voltam" - nyilatkozta pár hónapja, hangsúlyozva, ma már nagyon bánja, hogy akkor mellőzte a hosszabb és rendszeresebb tanulmányok lefolytatását. S ami még meglepőbb: Harding nézete a vezénylés és az életkor összefüggéséről nem is áll olyan távol Karajan fentebb idézett maximájának szellemétől: "Harmincnyolc év nem kor egy karmester számára, az utam még csak most kezdődött." Ám nekünk azért persze nem kell mindenestől elfogadnunk ezt a nézetet, annál is kevésbé, hiszen Harding húszas éveiből egészen remek produkciókat ismerhetünk a hang- és videofelvételeknek hála. Például a Don Giovanni és a Così fan tutte életteli és szenvedélyesen vezényelt előadásait az Aix-en-Provance-i Fesztiválról: az előbbit Peter Brook, az utóbbit Patrice Chéreau rendezésében, mindkétszer a Daniel Hardinggal rendszeresen és érzékeny affinitással együttműködő Mahler Kamarazenekar játékával.

Harding öt esztendőn át zeneigazgatója is volt a Mahler Kamarazenekarnak, s immár több mint két évtizedes pályafutása során irányította a Trondheimi Szimfonikusokat, a Brémai Kamara-filharmonikusokat, 2007 óta pedig a Svéd Rádiózenekar együttesének zeneigazgatója. A most Budapestre ellátogató Londoni Szimfonikus Zenekarral ugyancsak szoros és hozzá igen változatos munkakapcsolatot alakított ki Daniel Harding az elmúlt évtized során. Éppen 2004-ben választották meg ugyanis az együttes első vendégkarmesteréül, s azóta Harding kirobbanó energiája, kisfiússágában is félreismerhetetlen muzsikusi karizmája és merész kezdeményezései jótékony izgalomban tartják a zenekart, valamint annak londoni és nagyvilágbeli közönségét. Sound Adventures - ezzel a címmel indította útjára például azt az új, átütő sikerű sorozatot, amely kortárs (értsd: vadonatúj) kompozíciók repertoárba illesztésére és népszerűsítésére vállalkozik. De éppígy az opera, pontosabban az operafelvételek terepén is figyelemreméltó sikerhez segítette hozzá a patinás londoni együttest: Benjamin Britten Billy Budd című operájának felvételével, Nathan Gunn címszereplésével és Ian Bostridge-dzsel Vere kapitány szólamában.

A budapesti koncert társ-főszereplője, a Londoni Szimfonikus Zenekar, amely manapság a professzionális zenekari működés egyik mintaképe, száztíz éve éppenséggel egy muzsikusi lázadásból, s méghozzá a zenekari fegyelem kikényszerítése elleni ribillióból vette az eredetét. (A Proms koncerteket megalapító Henry Wood ellen zendültek fel a zenészek.) Az angol főváros külön utakra lépő és egyfajta zenei köztársaságot alapító hangászcsoportjának legelső karmestere Hans Richter, azaz Richter János volt, s utóbb Nikisch Artúr és Kertész István is irányította a Londoni Szimfonikus Zenekar együttesét. E magyar kapcsolatot jelző nevek mellett a nagy-britanniai és a nemzetközi zenei élet megannyi nagysága állt 1904 óta az LSO élén: Edward Elgar és Thomas Beecham, André Previn és Claudio Abbado, ma pedig (2007 óta) Valery Gergiev.

A szimfonikus zenekar, amely a legszélesebb nyilvánosság számára alkalmasint gyakori filmzenei közreműködései (Csillagok háborúja, Superman, Az elveszett frigyláda fosztogatói stb.) révén vált ismerőssé, sohasem kívánt bezárkózni a koncerttermek exkluzív világába, s ma kimondottan élen jár az új kezdeményezésekben. Habár 1982 óta rendelkezésükre áll a Cityben a Barbican Centre, azért a Londoni Szimfonikus Zenekar működésének javát a Silk Street-i koncertközpont falain kívül teljesíti. Közönségnevelési és társadalmi programok (az LSO St Luke's-beli közösségi központjában és más színhelyeken), részvétel a brit főváros társadalmi életében a multimediális lehetőségek úttörő felhasználása, koncertek élő közvetítésével és persze a hagyományos lemezfelvételekkel. LSO Discovery - ezt az elnevezést viseli az együttes zenei nevelési programja, amely több mint két és fél évtizede évente hatvanezer emberhez viszi közelebb a klasszikus és a kortárs zenét: a babakoncertektől a zeneiskolások bevonásáig, a nehézsorsú társadalmi csoportokat is hozzásegítve a zenehallgatás és a muzsikálás öröméhez.

Daniel Harding és a Londoni Szimfonikus Zenekar
Daniel Harding és a Londoni Szimfonikus Zenekar

A Londoni Szimfonikus Zenekar természetesen igazi világjáró együttes, méghozzá a kezdetektől, hiszen ők voltak az első brit zenekar, amely elhagyta a szigetországot, hogy turnékat adjon a kontinensen: első külföldi fellépésükre 1906-ban, Párizsban került sor. 1912-ben pedig már az óceánon is átkeltek Nikisch Artúrral, hogy teljesítsék első észak-amerikai  turnéjukat, amely könnyen végzetessé válhatott volna a fiatal együttes számára. A száz londoni muzsikus jegyfoglalása ugyanis eredetileg a Titanicra szólt, s csak a turné menetrendjének módosulása miatt váltottak hajót az utolsó pillanatban, s szálltak inkább a korábban induló és utóbb biztonságban Amerikába elérő Baltic fedélzetére. (A katasztrófa napján erről a tengerjáróról továbbítottak figyelmeztetést a Titanicra az úszó jéghegyekről.) A turnézás utóbb is az LSO lételeme maradt: a második világháború Anglia számára legnehezebb időszakában az együttes hazai körútra indult, hogy koncertjeivel javítsa a hátország hangulatát. A rákövetkező évtizedek során azután további elsőségeket szereztek turnéikkal: 1964-ben teljesítették első világ körüli turnéjukat, amely érintette Izraelt, Iránt, Indiát, Japánt és az Egyesült Államokat is, majd 1973-ban a Londoni Szimfonikus Zenekar lett az első brit nagyzenekar, amelyik felléphetett a Salzburgi Fesztivál programján.

S még egy elsőség: a Londoni Szimfonikus Zenekar nyerte el legelsőként a Royal Philharmonic Society [Királyi Filharmóniai Társaság] 1989-ben alapított zenekari díját. "Enigmatikus, kiszámíthatatlan és páratlanul individuális" - jellemezte az együttes szellemiségét, kollektív személyiségét épp ekkoriban a Gramophone magazin elemzése, külön is kiemelve a Londoni Szimfonikus Zenekar talán legfontosabb és tartósan megmutatkozó, megkülönböztető jegyét: a zenekari muzsikusok mély individualizmusát. Ez, úgy lehet, akár veszélyeztethetné is az összjáték nívóját, ha nem párosulna száztíz éve a szenvedélyes elkötelezettséggel. S ebben jó partnere az együttesnek a jelenlegi vezető, Gergiev, és persze jó partner az első vendégkarmester, Daniel Harding is. Aki, bár egy interjúban jó angolhoz illő módon a teát nevezte meg kedvenc tudatmódosító szere gyanánt, azért más helyütt önironikusan arról is beszélt, hogy számára a vezénylés régóta igazi addikció, függőséget kiváltó szenvedély.