Kelemen, Klementina

Hódolatom

2014.05.18. 09:05

Programkereső

Minden előítélet helytelen, mégis vannak jogosnak tűnő sztereotípiák. Ilyen pl. az, hogy ha egy általunk nem ismert, de hírneves orosz zongorista ad koncertet, azt meg kell hallgatni. KRITIKA

Nyikolaj Luganszkij esetében inkább az a csoda, hogy még nem hallottam. Pedig Pesten is járt egyszer, és negyvenkét éves létére majdnem harmincöt éve van a pályán. De nem lehet mindenkit ismerni, mindenkire figyelni, és Luganszkij körül eddig idehaza messze nem volt akkora hírverés, közbeszéd, mint mondjuk Szokolov körül tizenegy-két éve. Eddig. Gyanítom, ennek vége, és Luganszkij bekerül az értők közt is a top tízbe, és ezzel a tízzel nem mondtam sokat, vagyis épp nagyon sokat mondtam. Pedig nem olyan műsort hozott pedig, amiért rajonganék. Igaz, Franck Prelúdium, korál és fúgája kedves művem, mert Richterrel és Samson Françoise-zal is jó, én meg valamiért jobban kedvelem Franckot is, mint amennyire illik. De most új művet hallottam, melyből nemcsak az derült ki, hogy Franck erősen megküzd az anyaggal, hanem az is, hogy eredményesen, hogy tudja, mit miért ír. Liszt h-moll szonátája sem épp könnyűzene, de a Franck-mű annyival nehezebb, hogy szerzője inkább orgonista, mint zongorista. Ami ki is derült - Luganszkij játékában először a gyönyörűen zengő bal kéz, illetve az éneklő középregiszterek tűntek fel.

Nyikolaj Luganszkij
Nyikolaj Luganszkij

Komoly, mély előadás volt ez, remekül felépítve, beosztva az erőt és az indulatokat. Prokofjev Negyedik szonátája némiképp oldotta a Franck-darab komorságát, és kiderült, Luganszkijnak remek a humorérzéke is. Előadásában nem is annyira a virtuozitás nyert meg (na jó, az is, különösen a zárótételben), hanem az, ahogy élettel töltötte meg a zenét, ahogy átjött az ember, a személyiség - Prokofjevé vagy az övé, nem tudom, de annyi biztos, hogy ha sokat hallgatok vele Prokofjevet, a végén még megszeretem. És ha ilyen messzire nem is mennék Rachmaninov zenéjével kapcsolatban, azért ezúttal be kellett látnom, hogy az op. 32 tizenhárom prelűdje nem üres magamutogatás, nem játék az érzelmekkel, hanem valódi zene. Méghozzá nem tizenhárom zene, hanem egy egész, melynek indulatmenete van. És az is kiderült, hogy Luganszkij számára ez a mű, ez a szerző fontos - talán épp az a fontos benne, amit a magamfajta, megrögzött Rachmaninov-szkeptikus rendszerint nem vesz észre benne. Racmaninov nem pusztán orosz, hanem egy orosz, aki a századelő Amerikájában akar sztár lenni, és ha ebben vannak is show-elemek, van igazi sztárság is, a csillogás mellett értékkel, bájjal. Vagyis komoly zene ez, ha itt-ott könnyű is.

 

De azt hiszem, nem is az volt Luganszkij koncertjében az érdekes, hogy mit játszott, hiszen pl. a ráadásban kaptunk Chopint, Mendelssohnt, Medtnert, s ki emlékszik, még mit, és ha - a Youtube tanúsága szerint - épp Bachot lett volna kedve játszani, hát abban is örömünket leltük volna - mert ő is. Talán ez az öröm, ez lehet a nyitja a játékának. Mert ennyire üzembiztosan játszani is Istenkísértés, egyetlen melléütés nélkül, és ennyire zeneien is káprázatos, végiggondolva mindent az elsőtől az utolsó hangig, és meg is valósítva; ám amiben számomra Luganszkij játéka messze felülmúlja Szokolovét, az az életteliség, az öröm, ami minden hangján átjött. Sziklaszilárd és hegymagas magabiztossága cseppet sem bántó, cseppet sem fellengzős - de miért lenne bármiben bizonytalan? Talán kissé off-topic, amit írok, de sebaj, ez nem is igazi kritika, sokkal inkább hódolat. A minap Európáról beszélgettünk, pl. arról, hogy hol van a történelmi Európa határa, és mitől vagyunk európaiak, ha azok vagyunk, és hova tartoznak az oroszok, ha megszállják Szevasztopolt vagy a csecsenceket (mint pl. az ifjú Tolsztoj), vagy ha regényt írnak (mint ugyanő és még oly sokan mások), balettoznak vagy épp zongoráznak. Ez egy nagyon orosz este volt, egy nagyon orosz zongoristával és egy nagyon orosz műsorral - mégis lehet-e ennél európaibb élményünk?