Kelemen, Klementina

Bis 240

2014.05.23. 07:18

Programkereső

Bis hundert und zwanzig - eképp szokás boldog születésnapot kívánni. Az Amadinda azonban (ha a négy taggal megszorozzuk az elmúlt harminc évet) - épp most lépte túl a százhúszat. Mi mást kívánhatnánk - nekik, magunknak - tehát: még százhúsz közös évet. KRITIKA

Harminc éve, gimnazistaként nemcsak engem hozott lázba az Amadinda, hanem osztálytársaim egy részét, olyanokat is, akik amúgy nem gyakran fordultak meg a Zeneakadémián. Nem tudom, az első koncerten ott voltunk-e, de mondjuk, hogy igen, arra viszont biztosan emlékszem, hogy arról beszélgettünk, mennyire nem illik az öltöny-nyakkendő egy Amadinda-hangversenyhez. Első lemezüket nagyjából rongyosra hallgattuk, és ez az „imprinting" alighanem szerepet játszik abban, hogy Rácz Zoltánékkal nem tudok igazán kritikus lenni (nem is kell), cserébe mindig szeretettel gondolok rájuk. Csak amikor e recenziót írom, most veszem észre, hogy csaknem napra pontosan tíz éve írtam róluk első kritikámat, és arra is emlékszem, hogy ugyanolyan zavarban voltam akkor is, mint most, mert mit lehet itt kritizálni? Vagy mit kell, kell-e egyáltalán?

Amadinda30 (fotó Benkő Sándor)
Amadinda30 (fotó Benkő Sándor)

Persze az ember a szokásai rabja (nem úgy, mint harminc éve): szépen felvettem az öltönyt, szépen megírom a kritikát. Mert ha az Amadinda játékában aligha is van mit kritizálnom, a koncert egésze mégsem úgy sikerült, mint a zenélés. Holott igen színvonalas volt a konferansz: épp azt a Batta Andrást hallhattuk, akit ha nem is harminc, de húsz éve épp emiatt tisztelek leginkább: a szellemes, egyszersmind mély, sose fárasztó ismeretterjesztésért, ami előadásait vagy konferálásait egyaránt jellemzi. És egy ilyen rendhagyó koncerthez kell is mediátor, aki átvezet a műfajok tengerén. Hiszen az Amadinda népszerűségének nyitja talán épp ebben áll: hogy felülemelkedik a műfaji határokon, hogy mondjuk nem válik világzenei együttessé, miközben a legprofibb módon játszik világzenét.

A baj inkább az arányokkal van. Mert ha van konferansz, muszáj-e beszédeket is tartani? És ha muszáj, mert ez a protokoll, kell-e ilyen hosszú műsor? A folytonosság jegyében hétéves fiamat is magammal vittem, mert évek óta úgy gondolom (lemezről tapasztalom is), az Amadinda nekik, a kisiskolásoknak (sőt az ovisoknak) is szól. Nem volt jó döntés: az utolsó hivatalos szám előtt, ¾ 11-kor hazamentünk, pedig a lényeg alighanem ekkor jött. Addigra hallhattunk kortársat (Reichet és Holló Aurélt, de mondjuk Cage-et nem), hallhattunk gamelánt, bár- lássuk be -az Amadinda nem erről híres, valamint átiratot is (hát, nem is erről). Ja, meg vagy háromnegyed óra könnyűzenét, ahol a kétségkívül világhírű és még mindig virtuóz, ám önmagát előtérbe tolni sem rest Bob Becker a kelleténél egy csipettel keményebb ütőjével uralta a színpadot, hogy az ünnepelt akkordokkal édeleghessen a háttérben. Talán ezt kellett volna a végére hagyni. A közönség egy része mindenesetre már a szünetben hazament aludni.

Amadinda30
Amadinda30

Azért örülök, mert fiam is láthatta, hogy hangszer a biciklikerék vagy a lefolyócső, hogy nemcsak a dob ütős, meg hát azt is, hogy az a négy bácsi harminc éve nemcsak elviseli egymást, hanem ma is képes a csodákra. Melyek közül talán a legmaradandóbb az, hogy a hazai közönség másképp közelít a kortárs zenéhez, amióta Amadinda (UMZE stb.) van, és - Bartók ide vagy oda - alighanem másképp állunk a balinéz népzenéhez is. A minap késő este a Bartókot hallgattam, és valami ismerős zene ment - alig pár másodperc után rávágtam: Márta István: Babaházi történet. És nem a nosztalgia mondatja velem, hogy most is élvezettel hallgattam ezt a zenét, melyet az Amadinda nélkül aligha vettem volna észre. Remélem, a következő harminc évben is annyi mindent tanulhatok tőlük.