Gyöngyi

A román válogatott budapesti sikere

2014.06.06. 09:00

Programkereső

A tavasz utolsó estéjén idegenben, a Budapest Music Centerben lépett pályára a három román kiválóság: Răzvan Suma (cselló), Horia Dumitrache (klarinét) és Toma Popovici (zongora). A rangadón német "himnuszok", Beethoven, Brahms és Schumann kamaraművei szóltak. KRITIKA

A Budapesti Román Kulturális Intézet által megálmodott Zenei gyöngyszemek című programsorozat színeiben induló játékosok 2 x 45 percben kényeztették a közönség füleit. Az első félidőben mintha csak melegített volna a csapat; Beethoven Op. 11-es B-dúr zongoratriójában egyszerre, de nem egymással muzsikált. A klarinétos Dumitrache és a csellista Suma keresgélték a megfelelő hangot. Szólamaik egymást kiegészítő elemeit inkább csak egymás után, mintsem egymásra épülve játszották. Dumitrache bizonytalannak és bátortalannak tűnt, míg Suma hangszerkezelése az első pillanattól kezdve erőszakosra, de minimum túl indulatosra sikerült. Akadozott a passzjáték, nem tudott kialakulni értékelhető csapatmunka. Mindkét zenész igyekezett egyedül boldogulni.

Răzvan Suma
Răzvan Suma

A félidő második felében Răzvan Sumához került a labda, Brahms F-dúr cselló-zongoraszonátája (Op. 99) következett. Beigazolódott, hogy Suma nem csak Beethoven művéhez választotta a már-már agresszív játékstílust. Bár a pregnáns ritmusokkal és fortissimókkal Brahms műve több helyen is indokolja az érzelmileg túlfűtött játékot, az ifjú csellista - kis túlzással - minden líraiságot mellőzött interpretációjából. A magasról indított vonónak köszönhetően a húrok gyakran fogólapot értek. Az ezzel járó effekt az előfordulás gyakoriságával vesztett hatásából. A vibrato szokatlanul ritka használata és a hirtelen intézett vonások hisztérikus, nyers hangot csaltak ki a hangszerből. Tagadhatatlan, hogy Suma birtokában van a szükséges technikai tudásnak, ám ezúttal e tudáshoz nem járult Brahmshoz méltó zeneiség. Itt-ott - a nagy hév következtében - megjelentek hamis hangok is: intonációs hibák és gikszerek. Előbbi a pizzicatók és a magas fekvések kéretlen társa, utóbbi az akkordikus vonások kísérőhangja volt. A rangadó nagy gólját Horia Dumitrache szerezte, aki a szünetről visszatérve Schumann Fantáziadarabok zongorára és klarinétra című művével kezdte a második félidőt. A zenei kommunikativitását és szenvedélyeit mindaddig titkoló klarinétos csodálatosan fújt. A megmosolyogtató, szó szerint tetőtől talpig kiterjedő, színpadi táncnak nevezhető hajladozás nem hátráltatta az előadást. Kiemelkedtek Dumitrache lágy, biztos intonációjú pianói, és hasonló tulajdonságú mély hangjai. Utóbbiban Sumát is dicséret illeti, mert a Brahms-szonátában hátborzongató kifejezéssel zengette meg csellója legvastagabb húrját.

Horia Dumitrache
Horia Dumitrache

A hajrában újra (pontosabban: végre) együtt játszott a két muzsikus. Brahms Op. 114-es a-moll klarinéttriója zárta az estet. Suma továbbra is a maga vehemenciájával csellózott, mégis sokkal inkább csapatárssá vált, mint az első alkalommal. Dumitrache gyöngyöző skálái, úgy is mondhatnám, skálázó zenei gyöngyszemei, változatlanul lenyűgöző mély lágéja és lírai formázása megidézte a kamarazene igazi szellemét. Holt volt mindeközben Toma Popovici? Egy személyben volt a román válogatott védősora és kapusa. Meghúzta magát a színpad hátuljában, és hangszerével irigylésre méltó alázatot mutatott. Minden feltűnést mellőzve biztos alapot nyújtott zenésztársainak. Hibátlanul kísérte a darabokat, és még tökéletesebben remekelt mint kamarapartner. A virtuóz figurációk kristálytisztán, pontosan és érzéssel szólaltak meg, csilingeltek a zongorán. Az arányok mindig kellemesek, a hangulatok magával ragadóak voltak. A kilencven perc leteltével nem volt szükség hosszabbításra, a műsor kerek és kielégítő volt. A bíróvá lett közönség pozitívnak ítélte az estét, és egy szurkolótáborként, vita nélkül hagyta el a zenei futballstadiont.