Emma

Pauk György: "A magyar hegedűsök jövője érdekel” II.

2014.07.02. 14:00

Programkereső

A világhírű hegedűművész több évtized után június 23-29. között tartott mesterkurzust Budapesten az Óbudai Társaskörben. A művész-pedagógussal a szakmai kihívások és a felnövekvő hangszeres generáció lehetőségei mellett, tanítási módszerről, személyes éléményekről és élettapasztalatokról is beszélgettünk. INTERJÚ

- Kovács Dénes A Mesterhegedűs emlékezik című könyvében közös mesterükről, Zathureczkyről azt mondta, hogy heti egyszer tanított és ötvösműgonddal dolgozta ki a darabokat a növendékekkel. Önnél hogyan kell elképzelni ezeket az órákat?

- Zathureczkynél egy-egy növendékre másfél óra is jutott, és persze akire épp nem került sor, az a következő alkalommal játszott. Minden órát végighallgatott minden növendék, egész délutánokat ültünk a termében. Nekem ezt nem sikerül kiviteleznem Londonban, mert minden növendékem borzasztóan el van foglalva, rengeteg különórájuk van. Pedig az egy nagyon jó dolog, amikor egymás előtt, kisszámú, de szakmai közönségnek játszunk. Ez a legnehezebb.

 

- Készül önéletrajzi könyve vagy interjúkötete?

- Évek óta foglalkozom vele, az Európa Kiadónál fog megjelenni, Rácz Judit tollából. Nemrég komolyan nekiláttam, átnéztem, sokat beszélgettünk Judittal. Több részből áll, van benne szakmai aspektus, elsősorban a magyar hegedűsökről, a Joachimmal kezdődő iskoláról. Sok szó esik arról az időről, amikor még tele volt a világ jó hegedűsökkel: Szigeti József, Gertler Endre, Fenyves Lóránd, Székely Zoltán, Végh Sándor. Lemezt is mellékelünk hozzá különböző felvételeimből és a tervek szerint 2015-ben meg is jelenhet.

- Felépítette az életművét, nyugodtan hátra is dőlhetne. Mi hajtja még?

- A magyar hegedűsök jövője érdekel. Ötvennégy éve élek kint, de azóta csak egy-két itthoni hegedűs tudott világszínvonalat elérni. Zathureczky után Kovács Dénes lett volna az, aki képes lett volna tovább vinni a híres magyar hegedűiskolát, de őt a szólózás, később pedig a rektori feladatok kötötték le. Tehetséges hegedűs mindig volt Magyarországon, hiszen nagyon jó az alsó- és középfokú oktatás, de aztán szükség van arra is, hogy legyen olyan valaki, akire példaképként néznek fel. Kelemen Barnabás lehet az egyik ilyen, akit szeretek és nagyra becsülök (ott zsűriztem az indianapolisi győzelménél), de ő jelenleg még a szóló- és kamarakarrierjét építi elsősorban. Baráti Kristófban reménykedem nagyon. Eljött nekem játszani, komoly muzsikus, ragyogóan hegedül és Körner Tamás igen jól menedzseli. Így kell csinálni! Én pedig bár a budapesti Zeneakadémián professor emeritus lettem, sajnos azóta se tudtam még egy egynapos kurzust sem tartani ott - és ez nem rajtam múlott... Mesterem, Zathureczky Ede a hagyományok átadásának élt és most én is azért dolgozom, hogy fiatal magyar hegedűsöket tanítsak. Úgy látszik, erre Londonban van lehetőségem.

- Aktív pódiumművészként korábban úgy nyilatkozott, hogy legszívesebben Mozartot, Beethovent, Schubertet, a modernek közül Lutosławskit, Pendereckit, Tippettet és Daviest játszik. Tanítani mit szeret a leginkább?

- Mindet és Bartókot is természetesen. Az utóbbi pár évben pedig Bach az alfa és az omega.

- Megvan az arany középút a barokk zene negyven évvel ezelőtti és a mai, korhű interpretáció között?

- Igen, megvan. Létezik középút, csak meg kell találni. Ez is csak logika kérdése, vannak bizonyos szabályok, amik mentén ki lehet alakítani az előadásmódot. Ez vonatkozik Bachra, de Mozartra és Beethovenre is. Ma már másképp játszunk klasszikust. A saját, régi Mozart-felvételeim sem tetszenek már, édeskésnek, lassúnak találom, mert ma már máshogy gondolkodom. És ez jó, kell a változás, más időket élünk.

- Túlélt egy világháborút és 1956-ban felismerte, hogy ha karriert szeretne, el kell mennie. Több mint fél évszázadon keresztül koncertezett, körülbelül huszonöt éve tanít. Mi a titka?

- Demetrius Dounis The Artist's Technique of Violin Playing című művének ujjgyakorlatait mindenképp megemlíteném. Van olyan gyakorlat, amit negyven éve minden nap eljátszom, hogy formában tartsam, erősítsem és megmozgassam az ujjaimat. Ezen túl meg kell próbálni úgy hegedülni, hogy a felsőtest teljesen stressz-mentes, laza maradjon.

Az emberi oldalát tekintve úgy indult az életem, hogy a második világháborúban az egész családomat elvesztettem, a nagymamám nevelt fel. Nagyon nehéz gyerekkorom volt, de mindez csak addig tartott, amíg magam is családot nem alapítottam. Onnantól nekem kellett gondoskodnom másokról. A feleségemmel mindent a semmiből építettünk fel. Csak a tehetségem volt, ezt csiszoltam és lett komoly karrierem, nagyon szép családom, két gyermekkel és négy unokával. Ma már megengedhetem magamnak, hogy visszanézzek a múltamra, amivel meg lehetek elégedve. Októberben leszek hetvennyolc éves, de szerencsére egészségileg jól vagyok, vigyázok magamra, rendszeresen tornázom, úszom. Most, hogy nem koncertezem, sokkal több időm marad arra, hogy kiránduljak, templomokat nézzek akár az olaszoknál, akár a franciáknál. A tanítást ennek ellenére nagyon komolyan veszem, át szeretném adni, amit tudok. Felelősséget érzek a fiatalokért, mert a tizennyolc-huszonkét év közötti időszak az ember egész életére kihat. Aki kijön hozzám Londonba, azt nemcsak tanítom, de igyekszem az anyagi hátterét is megoldani. A tanítványaim olyanok, mintha a gyerekeim lennének.

- A búcsúkoncertje utáni CD dedikáláson azt mondta nekem, hogy „szép befejezés volt". A tanításnak van valahol vége?

- Szerencsére Angliában nem kötik korhoz a katedrát, rajtam múlik mindez. Nagyon élvezem a munkám, hiszen maradok a zenében, és fiatalok között vagyok, ami sok erőt ad. Nem érzem a korom. Számomra Zathureczky volt a nagy, olykor megközelíthetetlennek tűnő mester, de én sokkal lazábban, könnyedebben tanítok, közvetlenebb a kapcsolatom a növendékeimmel. Ha megunom, csak akkor hagyom abba a tanítást, de nem úgy tűnik, mintha belefásultam volna (nevet).