Menyhért, Mirjam

Olaszos tempó

2014.10.02. 08:57

Programkereső

Emlékszem, amikor először kézbe vettem az Il Giardino Armonico Brandenburgi verseny lemezét, mennyire megdöbbentem a falfirkás borítón. Majd legalább ennyire megdöbbentett, amit hallottam. Valami nagyon hasonlót éreztem a Holland Baroque Society szeptember 24-i koncertjén is - írja Kolozsi László. KRITIKA

A felvételen nem azt hallottam, amihez szokva voltam, hanem egy teljesen más művet: egy lüktető, friss, élettel teli kompozíciót. Az azóta szinte már vészesen elszaporodott régizenés felvételek közül az Il Giradinoé nem csak az Onofri vezette hegedűszólam és a hangszeresek játéka miatt emelkedik ki, hanem és főként azért, amit e lemezről írott kritikájában Malina János is kiemel: egyenrangú szólisták összjátékát hallani. "Ennek a fűszeres, lehengerlő és mégis minden ízében átgondolt előadásának - írja Malina - persze egyszerű a titka: végy megfelelő számú fölényes tudású virtuózt, fogd fel a Bach-concertót kamarazenének, amelynek minden hangja fontos, játsszon minden előadó szólista-felelősséggel - s akkor már csak a darabok belső összefüggéseit és szerkezetét kell kristálytisztán látni és érzékeltetni..." A rendkívül energikusan, a holland régi zenés hagyományhoz méltóan játszó, nem túl régen (kilenc éve) alakult Holland Baroque Society olyképpen szólaltatta meg Bach szerencsére sokat játszott kompozícióit, mint egykor az Il Giardino. Hihetetlen vehemenciával, fölényes virtuozitással, nem is hollandus módra, hanem inkább olaszosan. Igaz, arra, amire oly nagy gondja volt az olasz együttesnek - a belső összefüggések érzékeltetésére -, kevésbé figyelve. 

Zeneakadémia / Mudra László
Zeneakadémia / Mudra László

A Holland Baroque Society a Brandenburgi versenyek közül a kettőtől fölfelé jegyzetteket vonultatta fel, vagyis elsőként a második szólalt meg, majd a harmadik, és a szünetet követően a negyedik és az ötödik. Hogy az együttes az olaszos irányzatot követi, sejteni véltem a játszók névsorát vizsgálgatva: nem egy zenész szólistaként is ismert már. Némelyikük egyszerűen beleszületett a régi zenés közegbe; így az est egyik főszereplője, a primárius, Cecilia Bernardini is, aki a világ - nagy valószínűséggel legjobb, de legalábbis legkeresettebb - oboistájának lánya. Az együttesnek számos nem holland tagja van: a  flamand Benoit Laurent, a rendkívül érzékeny pianókat játszó oboás, a cseh Jaroslav Rouček a nehéz szólamanyaggal könnyedén megbirkózó harsonás és az olasz a brácsás, Stefano Rossi. Az ízig-vérig nemzetközi zenekar vezetője, szíve és lelke, az ötödik versenymű pazar futamát is abszolváló csembalista, Francesco Corti.

Zeneakadémia / Mudra László
Zeneakadémia / Mudra László

Nem csupán az olaszos vehemencia jellemezte ezt a minden tekintetben tehetséges együttest, de az is, amit olasz fellépők hibájaként szokás emlegetni, vagyis hogy a virtuozitás oltárán feláldoztatott a zenei mélység, a zenei szövet alatt nem mindig vált láthatóvá a Bach zene lényege, az utalások és jegyzetek sűrű hálóján áttetsző valódi mondanivaló. A Zeneakadémia koncertjéhez kiadott jegyzetfüzetecske röviden ismerteti a mű keletkezéstörténetével kapcsolatos legújabb állásfoglalást, jelesül Christoph Wolff (a zenetörténész nevét amúgy nem említve) véleményét arról, hogy a kötheni zenekar összetételét, valamint a stílusjegyeket vizsgálva nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a művek nem a kötheni időszakban, hanem korábban, még Weimarban keletkeztek. Nem tartom minden esetben relevánsak a művek keletkezéstörténetének vizsgálatát, de az előadást hallgatva a kis leírás helyénvalónak tetszett: egy fiatalember, egy az életért lelkesedő és a jövőjét nagyszerűnek látó ifjú zenéje szólalt meg Cortiék keze alatt. 

Igen, a zabolátlan energia elsodorta olykor a koncepciót. Nem mindig volt elég kontrollált az együttes, nem mindig volt áttetsző, magyarán: néha mintha egyes zenészek kapkodva igyekeztek volna csak követni a többieket. Mégis a lendület, a hangszeresek majdnem hibátlan játéka, a művek egyes felvillanyozó, nagyszerűen megoldott pillanatai, feledtetni tudták a gikszereket. A végső konklúzió - bár nem lett volna indokolatlan ezt mondani - mégsem az volt, hogy a versenyművek hadarva előadott verzióját hallhattuk. Természetesen a szép pillanatok számbavétele sem könnyű, apróbb hibák olykor ezekbe is belerondítottak: így rögtön az első előadott műben (mely ugye a második) a szokatlanul magas hangolású F-trombita piszkosabb hangjai. Trombita és  furulya ezúttal össze nem illő párosnak bizonyult.

Zeneakadémia / Mudra László
Zeneakadémia / Mudra László

Szerencsére az elkövetkezőkben kevesebb volt a bizonytalanság, a harmadik versenyben a triócsoport a legtisztább átéléssel szólalt meg, kamarazenés bensőségességgel. Érzékeltetve, a tuttik és a kis csoport váltakozásaiban e mű misztikusságát is - a hármas, illetve a kilences szám jelentőségét - azt, hogy a két saroktételt összekötő két bontott akkord lehet akár a kezdet és a vég is, az alfa és az omega, a teljesség és a végtelen.

A szünet után a negyedik versenymű legszebb pillanataiért a húrokat hihetetlen sebességgel nyűvő Cecilia Bernardininek lehettünk - mi, fél házat adók - hálásak, az ötödik műnél meg, mi sem természetesebb, a szólót játszó zenekarvezetőnek, illetve a lassútételben megszólaló eszményi, idillikus hangulatot festő fuvolásnak. A ráadásként megszólaló megtévesztően franciás Telemann-nal az együttes azt is bizonyította, hogy ha kell, akár Rameau-t is kiválóan tudnának játszani. Az effektusok úgy szólaltak meg a Holland Baroque Society előadásában, hogy a taps újabb ráadásra kényszeríteni őket. Sajnálatos, hogy nem engedtek az unszolásnak. Ugyanis, minden hibája ellenére, ha valami, akkor unalmas nem volt az együttes produkciója. Olyan este volt ez, ami után egyszerűen nem esik jól, ha csak egy ráadással örvendeztetik meg a nagyérdeműt.