Bertalan

Ólommellényben futni

2014.10.16. 06:58

Programkereső

Rácz Zoltán lakásában itt is, ott is az éppen lezajlott vagy előttünk álló koncertre emlékeztető kottákkal találkozunk. Kinyitva hever az asztalon Messiaen Des canyons aux étoiles... című monstre művének partitúrája. A művész mutatja az elképesztő sűrűséggel változó metronómszámokat. INTERJÚ

A kívülálló nem is érti, hogyan lehet ezt a minuciózusan megtervezett folyamatot úgy megtanulni, hogy az emberben belül spontán módon szóljon és éljen a zene. Megkockáztatom: azért talán nem is muszáj mindegyik metronómszámnak fillérre stimmelnie, ugye? A házigazda azonban ellentmond: tökéletesen meg kell tanulni a darabot ahhoz, hogy az előadás megközelíthesse a tökéletest. "Tudod, hogyan győzte le Balczó a müncheni olimpián Onyiscsenkót?" - kérdezi. Rázom a fejem. "Ólommellényben edzett. Aztán a versenyen levette az ólommellényt..." Erről azonban már a búcsúzás előtt beszéltünk. Az interjú jubileumi visszatekintéssel kezdődött.

Rácz Zoltán
Rácz Zoltán

- Mint köztudott, idén harmincéves az Amadinda. Még nem ért véget a jubileumi év, de már sok letelt belőle. Mire emlékszel vissza legszívesebben?

- Furcsa dolog egy ilyen jubileum: az ember maga is alig hiszi el, hogy harminc éven át törés vagy szünet nélkül működött az együttes, amelyben játszik. Harminc év után már talán van mire emlékezni, talán fölhalmozódtak eredmények, talán olybá tűnhet, hogy adtunk is ennek a szakmának valamit, amit csak mi adhattunk. Meghatottan veszem tudomásul: három földrészen készülnek arra, hogy az Amadinda harmincadik születésnapját megünnepeljék. Pár napja Pekingből jöttünk vissza, ahol a fellépésünket így hirdették: Celebration Concert for the 30th Anniversary of Amadinda. Egy hónap múlva már az Egyesült Államokban leszünk, ahol hat koncertet adunk. A legnagyobb szakmai szervezet, a Percussive Art Society éves közgyűlése lesz Indianapolisban, ahol négy napon át rengeteg kisebb rendezvény követi egymást: egyórás lecture-ök, kurzusok - de minden évben csak három nagy koncertet rendeznek. Mindenkinek az az álma, hogy ott játsszon. Minket oda meghívtak - csak annyit kellett mondanunk, hogy szívesen. 2600 fős teremben fogunk játszani - és az az érzésem, kicsinek bizonyul majd, mert a Percussive Art Society rendezvényeinek látogatottsága azon a hétvégén körülbelül ötezres lesz... A harmadik földrész Európa. Budapesten a harmincéves koncertünk második részének elején egyszer csak fölpattant a székéből tíz ember, elkezdtek énekelni, két másodpercen belül pedig a teljes nézőtér állt, és fújta a Happy Birthdayt! Csak néztünk, mint a gyerekek...

- Kínában milyen helyszínen koncerteztetek, és milyen műsorral?

- Peking legnagyobb koncerttermében, a National Center for Performing Artsban léptünk fel, egy fesztivál keretében, 2100 ember előtt - olyan műsort adva, amely a működésünk három legfontosabb elemét magában foglalja: eredeti művek, saját zenéink, átiratok.

Rácz Zoltán és az UMZE
Rácz Zoltán és az UMZE

- Amikor Keletre utaztok, ahol az ütőhangszeres zenének nagy és régi kultúrája van, ehhez igazodva próbáljátok a műsort összeállítani, vagy egyszerűen önmagatokat adjátok?

- Az utóbbit. Aki tetszeni akar, elveszett. Ha az Amadindának van titka, csak annyi, hogy mindig azt csináltuk, amiben hittünk. Hogy ez tetszeni fog vagy sem, persze lényeges volt, de nem tetszeni akartunk, hanem megmutatni valamit, ami fontos nekünk. Szerintem csak így lehet. A magyar zeneélet hibája, hogy mind a zenekarok, mind a koncertrendezők megállás nélkül "a közönség kegyeit" keresve, egy rendkívül szűk repertoárt ismételgetnek unos-untalan.

- Október 10-én beszélgetünk. Tegnap este a Müpában léptetek fel, a Ju Percussion Group társaságában. Kérlek, beszélj a partnereitekről és a műsorról!

- A tegnapi estről már régóta álmodtam. A taiwani Ju Percussion Group vezetője Ju Tzong-Ching, aki Bécsben tanult, azután visszatérve Taiwanba, létrehozott egy alapítványt az ütőhangszeres kultúra támogatására. Kiterjedt iskolarendszert működtetnek - persze magát a Ju Percussion Groupot is -, és háromévenként rendeznek egy ütőhangszeres fesztivált, amely mára lényegében az egyetlen rendszeres, időről időre jelentkező nemzetközi ütős seregszemle. Ide mi már 1996-ban meghívást kaptunk, és óriási sikerrel léptünk fel. Azóta folyamatosan visszajárunk, sőt turnézunk is Taiwanon. Először 1999-ben egy tagjukat hívtuk el, aztán 2002-ben a Tavaszi Fesztiválon életünk legnagyobb produkcióját velük hoztuk létre: James Wood Stoicheiáját. Nagyon jók, nagyszerűen lehet velük dolgozni, nagyon megszerettem őket. Nagy bennük az alázat.

- Most mennyi időtök volt?

- Ezúttal csak négy nap. Ezt az előadást részben az tette lehetővé, hogy ők most Európában időztek: játszottak Bécsben, Linzben, Jénában. Ezt a koncertet tulajdonképpen jövő tavaszra terveztük, de amikor megtudtuk, hogy most vannak Európában, cseréltünk, mert idén mi vagyunk a Müpában Az Évad Együttese. A műsor? Régóta terveztem, hogy bemutatjuk Budapesten George Antheil Ballet mécanique-ját. Fantasztikus darab! Amit most játszottunk belőle, nem a mű első megfogalmazása, hanem az átdolgozás. A zene Fernand Léger filmjéhez készült 1923-ban, tizenhat pianolára - ez soha nem szólalt meg Antheil életében. Antheil 1952-53-ban készített a műből egy négy zongorás, ütőhangszeres változatot. Ez az 1923-as verzióhoz képest egy másik darab. Nem véletlenül párosítottam ezt a művet Stravinsky Les Noces-ával. Antheil rajongásig szerette Stravinskyt, fölnézett rá, Stravinsky pártfogolta őt, és az ő hatását tükrözi a Ballet méchanique második változata. Azért kár, hogy 1923-1953 között eltelt az a harminc év, mert ha Antheil korábban megírja a második változatot, akkor még nem hatott volna rá annyira a Menyegző, mint amennyire az 1953-as verzióra hatott. Ehhez a két műhöz adtam hozzá harmadikként egy szintén régi tervemet, Alberto Ginastera Cantata para América Mágicáját.

Rácz Zoltán
Rácz Zoltán

- Előtted egy másik hatalmas feladat: a jövő hét végén, október 19-én a Zeneakadémián Messiaen Des canyons aux étoiles... című művét vezényled a Concerto Budapest és az UMZE Kamaraegyüttes élén.

- Ötszáz oldalas partitúra!... Ez ismét egy nagyon régi vágyam volt. Hihetetlen, hogy a magyar zeneéletnek rám van szüksége ahhoz, hogy egy ilyen darab megszólaljon. Nem találok magyarázatot ara, hogy nálunk Messiaen A kanyonoktól a csillagokig... című darabja mindeddig az égvilágon senkinek sem hiányzott (az előadás magyarországi bemutató - a szerk.). Mint ahogy azt is hitetlenkedve élem át, hogy  a Párizsi Conservatoire Budapesten vendégszereplő zenekara után egy évtizeddel én vezényeltem az első magyar előadást egy másik Messiaen-műből, a Turangalîla-szimfóniából. Megmagyarázhatatlan számomra, miért nem kerülnek ezek a darabok nálunk elő, miért nem épülnek be a zenészek gondolkodásába. És ha oda nem épülnek be, hogyan épülhetnének be a közönségébe? Ráadásul ez nem is kortárs zene! Klasszikus! Amikor annak idején 2008-ban, napra pontosan Messiaen születésének századik évfordulóján előadtuk a Turangalîlát, és megérkezett a zenekari anyag, a partitúrában fel voltak sorolva a mű addigi előadásai. Addig több mint hatszázszor játszották... Decemberben Fischer Iván vezényli - nagyon örülök neki. Az övé lesz a második magyar előadás.

- Merre tájékozódsz a Ligeti-sorozat befejezése után?

- Amikor tudtam, hogy közeledik a Ligeti-életműsorozat befejező koncertje, azt mondtam a barátaimnak: az Amadindával felvettük Cage ütőhangszeres életművét, Steve Reich életművének nagy része átment a kezemen és elő is adtuk, Ligeti lényegében teljes életművét eljátszottuk Magyarországon - most jön Stravinsky és Messiaen. Ez az a két szerző, aki engem gyakorlatilag megállás nélkül foglalkoztat. Olyanok számomra, mint az oxigén.

- A Messiaen-koncert egyszersmind a Concerto Budapesttel tervezett hosszabb távú együttműködés első állomása.

- Keller András barátommal az utóbbi három-négy évben nagyon sokat gondolkodunk közösen tervekről, lehetőségekről. Egy héten nagyjából háromszor, éjjel fél tizenkettő és fél kettő között hosszas telefonbeszélgetéseket folytatunk, melyekben gyakran szerepelnek obszcén szavak, csalódott mondatok. Mindketten látjuk, melyek ma a magyar zeneélet legneuralgikusabb pontjai, s a magunk módján próbálunk az ügyeken lendíteni. András vezet egy zenekart, az életünk nagyon sok mindenben hasonlít (két nap különbséggel születtünk, én vagyok az idősebb), eléggé ismernek bennünket a saját szakmánkban, mindketten kvartettben játszottunk, és mindketten nyitottunk a vezénylés felé. András nagyon szeretné erősíteni a Concerto Budapest kortárs zenei aktivitását - ehhez a tervhez remekül kapcsolódhat az UMZE Kamaraegyüttes.

Amadinda és Colin Currie
Amadinda és Colin Currie

- Milyen feltételek között működik ma az UMZE?

- 2010-ig nagyon konszolidált körülmények között működtünk. Volt egy évi harmincmillió forintos támogatásunk. Ha az embernek van harmincmilliója, abból viszonylag elég könnyű hatvanat csinálni, mert már oda lehet menni valakihez, mondván: van kétmillióm, te is adj kettőt, és csináljunk együtt valami jót. Gyakorlatilag az állami támogatásunk abszolút hatvanmilliót ért, mert meg tudtuk duplázni. 2010 után ez gyakorlatilag összeomlott. Jött a pályázati rendszer, jött a teljesen alkalmatlan előadó-művészeti törvény, amely gyakorlatilag csak 19. századi kategóriákban gondolkodik. Nem mondom a korábbi struktúráról, hogy az volt az ideális, de abban tudtunk működni. Az utolsó évben felléptünk a Schleswig-Holstein Fesztiválon, a spanyolországi Bernaola Fesztiválon, játszottunk a Zágrábi Biennálén, koncerteztünk a Carnegie Hallban a magyar napokon - és éppen 2009/10 volt az az évad, amikor úgy éreztem, meg kellene hirdetnünk egy meghallgatást fiatal zenészeknek, hiszen mindig fontos az utánpótlás. Hatvanöten jöttek el! Ez jelezte, hogy az UMZE helyet talált magának a magyar zeneéletben, és tovább jutott, mint a korábbi, hasonló profilú együttesek. Nagyobb támogatást is kapott - de talán nem véletlenül kapta ezt a támogatást! Ne felejtsük el, hogy az UMZÉ-t 1997-ben hoztam létre, és csak 2006-ban jutottunk el oda, hogy támogatást kapjunk - majdnem egy évtizeden át még a kottatartót is én emelgettem... Ez a kedvező feltételrendszer szűnt meg 2010-ben: egyik évről a másikra kaptunk harmincmillió helyett kilenc egész kilenctized milliót.

- Hogyan tud mégis működni az UMZE?

- Nem tud. Vegetálás folyik. Kilenc egész kilenctized után jött egy év, amikor négymilliót kaptunk - azt visszaküldtük, mert azzal már végképp nem lehet mit kezdeni. Tavaly tizenötöt kaptunk, most tizenkettőt. Ez arra jó, hogy ki lehessen pipálni: van egy ilyen együttes is. A folyamatos működés viszont így lehetetlen. Ha fellépünk, mindig ugyanazt a magas színvonalat kell produkálnunk - csak észre kell venni, hogy nem lépünk fel. Egy ensemble-koncert az összes technikai, jogi, kottakölcsönzési, terembérleti, hangszerbérleti, hangszerszállítási, honorárium- és marketing-költségével együtt négy- és hatmillió forint közötti összegbe kerül. Ha van tizenkét millióm, akkor két vagy három ilyen eseményt tudok megvalósítani egy évadban - de az nem egy olyan működés, amely egybe tudna tartani egy ilyen zenekart. Most nyertünk tizenkét milliót, az egyesület úgy döntött, hogy ezt az összeget három eseményre áldozza. Legjobban akkor tudna dolgozni az UMZE, ha egy szimfonikus zenekar szatellitjeként működhetne, mert akkor összefésülhetők lennének a dátumok - és azok a zenekari tagok, akik érdeklődnek a 20-21. századi repertoár iránt, éppen akkor lennének ezzel elfoglalva, amikor ez a leginkább kívánatos.

Concerto Budapest
Concerto Budapest

- Ideális lenne tehát, ha a Concerto Budapest és az UMZE között erős szimbiózis jönne létre.

- Pontosan erre teszünk most, ebben az évadban kísérletet.

- Annak idején, a Zeneakadémia újbóli megnyitása után nagyszerű Reich-koncertet vezényeltél a Zeneakadémia Kortárs Zenei Együttese élén. Lesz ennek folytatása?

- Egyelőre nem látszik a folytatás.

- Pedig ehhez pénz sem nagyon kellene.

- Nem.

- Befejezésül visszakanyarodva az Amadinda terveihez: úgy tudom, a Szent Efrém Férfikarral is vannak közös projektjeitek.

- Bubnó Tamással nagyon jó a kapcsolatom. Sok közös produkciót hoztunk létre, szerepeltek Reich- és Ligeti előadásainkon is. 2011-ben a londoni Barbican Centre rendezett egy Steve Reich-fesztivált, amelyen kizárólag angolszász együttesek szerepeltek - meg az Amadinda. Ott hallottam David Langtől egy gyönyörű darabot, a The Little Match Girl Passiont, amely rendkívül megrendített. Már akkor, Londonból felhívtam Tamást, és azt mondtam neki: találtam egy darabot, ha azt nem éneklitek el, hülyén haltok meg. Hogy valami ennyire megalkuvásmentes, ennyire nem neo-, nem retro-, és közben ilyen gyönyörű!... Ezt fogjuk most előadni október 26-án. Ebben az évben hatórányi olyan zenét mutatok be Magyarországon, amit nálunk még senki nem játszott. Ezt tekintem legfontosabb feladatomnak.