Vendel

Faust nélkül közepes

2014.10.31. 06:58

Programkereső

Nehéz lenne azt állítani, hogy Heinz Holliger és a stuttgarti rádiózenekar szokványos műsort adott a Zeneakadémián, még ha a nyitány-versenymű-szimfónia klasszikus rendjétől nem is állt olyan távol, amit játszottak. De egy kicsit azért igen. KRITIKA

A nyitány Schumann Manfrédje volt, ez a monomániás, önmaga tengelye körül forgó, depressziós zene, mely nagyon kevés előadásban dönt le a lábunkról. A stuttgartiaké messze nem tartozott ebbe a kategóriába. Habár szép mélyvonós játékot, néhány kitűnő belső szólamot (brácsák!) hallhattunk, rögtön világossá vált, hogy ez egy jó, de nem kiugró együttes. A hegedűhangzás messze nem volt egységes, a trombiták - különösen pianissimo megnyilvánulásaik - orrfúvósra sikeredtek, a váltások nehézkesnek tűntek.

Isabelle Faust és a Stuttgarti Rádiózenekar
Isabelle Faust és a Stuttgarti Rádiózenekar

Ha csak a zenekar teljesítményét nézzük, a helyzet alig változott a "versenyműre", mely ugyancsak egy kései Schumann volt, a C-dúr fantázia. A szólista - akinek nevét eddig felcsigázásból hallgattam el igazságtalanul - azonban ezt az amúgy közepes produkciót (és khm, művet) is feledhetetlenné tette. Isabelle Faust a tökéletes jó ízlés megtestesülése, mindenféle zenei magamutogatástól mentesen, a legtermészetesebben hegedül, de alighanem annyit tud a vonókezelésről, mint sztárolt kollégái együttvéve sem. Hosszasan kutakodtam emlékeimben, hogy nevezett mű hegedűre vagy brácsára íródott-e, egészen a "hegedűsebb", magasabb részek megszólalásáig, ahol meg arról kellett meggyőződnöm, hogy a művésznő nem cserélt hangszert menet közben. A zenekar ernyedt, nehezen mozduló kísérete sem tudta kibillenteni, s ha az egész produkcióból nem is áradt a megismételhetetlenség élménye, annyi bizonyosan kiderült, hogy ilyen hegedűjátékkal ezt az anti-versenyművet is érdemes jobban megismerni.

Isabelle Faust
Isabelle Faust

A műsorban itt, a szünet előtt jött a kakukktojás, egy Holliger-mű, mely egy 2001-ben előkerült Debussy-zongoradarab átiratának indult, aztán átformálódott. Jó kis mű kerekedett belőle, melyben Debussy bőven tetten érhető, de a varázst a hangszerelés is adja - és ezúttal ebben a zenekar is segített. Ne feledjük, Holliger zenekari zenészként - oboistaként - indult, előbb szólistaként futott be szép karriert, karmesterként viszont elsősorban a kortárs zene értő tolmácsolójaként szokás emlegetni. Inkább tud és irányít, mint szuggerál. Ebben a szabálytalanul szabályos műben is ez derült ki: a modernitásban érzi magát igazán otthon. Külön kell említenünk az orgonáról éneklő nyolc magyar énekest, akik épp annyira emelkedtek ki a zenei szövetből (vagy épp annyira olvadtak bele), mint olyan hangszerek, akik szöveget is képesek mondani - nekem a "redőnyhúzó" basszus különösen imponált, de ne feledjük, milyen nehéz ilyen magasságból, ekkora távolságból ennyire együtt lélegezni egy zenekarral.

Isabelle Faust és a Stuttgarti Rádiózenekar
Isabelle Faust és a Stuttgarti Rádiózenekar

Az est fénypontja a szünet után jött: Bartók fiatalkori Hegedűversenye volt az, ami miatt erre a koncertre évek múlva is emlékezhetünk. Isabelle Faust némiképp átvette az irányítást, és ez a zenekarra is hatott. A művésznő a művet nem csupán sokat játszotta, lemezre vette, hanem a kézirat tanulmányozásával olyan mélyen megismerte ("átismerte"), hogy előadásában a közönség is szinte új művet hallhatott. Az első tétel csak "ideális" volt, bár a - nem kevéssé "monomán" - főtéma, az első négy hang változatos, szokatlanul eszköztelen megszólalása rögtön felhívta a figyelmet, hogy itt mást hallunk majd, mint amihez szokva vagyunk. A második tétel messze nem lett „torz", sőt: szellemesebb, könnyedebb, játékosabb, izgalmasabb, mint ahogy emlékeinkben él, a négyhangos bevezető "embléma" maga is szépen mutatta az első tételhez képesti kontrasztot. Nagy előadás, nemcsak humoros, de szellemes is, végre az itt és most élménye, a zenekar pedig nemcsak jobb és egységesebb lett, hanem elkezdett élni, lélegezni, egymásra figyelni.

Kár, hogy a műsort záró Debussy-műben ismét lepunnyadtak. Az Ibéria Debussynek talán épp az a műve, mely nem fér össze a lötyögéssel. Márpedig a Stuttgarti Rádió Szimfonikus Zenekarának Ibériája lötyögött, kezdve a kasztanyettel és xilofonnal (ugyanaz az ütős játszotta), és mi, akik Kocsis Zoltántól (ha nem Bouleztől vagy Ansermet-től) minimum annyit megtanulhattunk Debussyről, hogy a slendriánságnak helye nincs, értetlenül álltunk egy ennyire hozzávetőleges előadás előtt. Azt azért a produkció javára kell írni, hogy ez a tetemes együttes sem telepedett rá a Zeneakadémiára, kaptunk levegőt - vagyis alighanem egy kicsit több próba, egy lapáttal több összpontosítással (esetleg egy-két személycserével) akár jó produkciót is élvezhettünk volna. Mert nem rossz együttes ez, a fafúvók például kimondottan jók, a klarinét, szaxofon különösen, a zenekar egésze pedig jó német átlag, soha rosszabbat. Van még arrafelé vagy 15-20 hasonló együttes, ezek közül emelkednek ki a világhírűek. Az SWR-zenekar nem tartozik ezek közé. Az est nagy tapsot kapott, de a ráadás elmaradt. A szokatlan műsor végül is kerek egésznek bizonyult, kár, hogy a megvalósítás messze nem lett ilyen egységes.