Előd

Konok szerénység

2014.11.01. 07:00

Programkereső

"Az újságokból tudom, hogy Requiememet Bonnban nem adják elő, még kevésbé szívesen hallom, hogy te ezt azzal magyarázod, hogy egy levelemre hivatkozol. állítólag diplomatikusan írtam, és nem világos, hogy az előadás kedvemre van-e, vagy nem" - írta Brahms Joseph Joachimnak 1873 júniusában. MÜPA MAGAZIN

Bonnban Schumann Fesztivált rendeztek az év augusztusában, és az előzetes tervek között felmerült Brahms Német requiemjének előadása is, a szerző vezényletével - erre azonban végül nem került sor. A zeneszerző idézett levele, ha tényekkel nem is szolgál az okokat illetően, bizonyos szempontból nagyon is érthetővé teszi, miért nem. Annyira érthetővé, hogy az olvasó szinte szánni kezdi Joachimot feltételezett és kárhoztatott, ugyanakkor egyszersmind helyénvalónak is látszó tapintatáért. Elsősorban azért, mert Brahms álláspontjának értelmezése a legkevésbé sem lehetett könnyű feladat.

Helmuth Rilling
Helmuth Rilling

Baráti, ugyanakkor nyilvánvalóan számon kérő hangú levele egyszerre óvatos és őszinte, ahogyan határozottságot mímelő, zavartan udvarias mondatokba igyekszik csomagolni talán valódi, talán csak látszólagos csalódottságát. "Diplomatikusan írtam volna? Hallgatni persze hallgattam, mert nagyon sok volt a lelkemen az egész üggyel kapcsolatban, de nem diplomatikusan, hanem egyszerűen a magam lusta levélíró módjára" - jelentette ki, mintegy elismerve, hogy Joachimnak intuitív módon kellett volna kitalálnia tényleges szándékait. "Ha én lettem volna az ünnepség vezetője, befejezésül talán Cherubini Requiemjét, vagy más valamit vettem volna elő - magyarázkodott tovább. - Az élő számára egy ilyen előadás magától értetődő valami, és minden körülmények között megtiszteltetés, de természetesen olyan megtiszteltetés, amelyet az ember éppen a konok szerénység alapján mély hallgatással vagy éppenséggel elutasítással fogad. Egyáltalán nem tudom, hogy tulajdonítasz-e nekem ilyen szerénységet. Az azonban bizonyos, hogy a szerénység könnyen vág ostoba képet és szívesebben hallgat - mint ahogy én Veled szemben" - fűzte még hozzá.

Az először 1868 nagypéntekén Brémában, majd hét tételessé kiegészült formában 1869-ben Lipcsében bemutatott Német requiem szerkezeti értelemben nem gyászmise: nem követ semmiféle liturgikus rendet, így nem tartalmazza a halotti mise hagyományos nyitótételének, úgynevezett introitusának kezdősorát sem (Requiem aeternam dona eis, Domine), amelyről a műfaj közkeletű elnevezését kapta. Hét tétele, ahogyan arra a címe (ein deutsches Requiem) is utal, a lutheri Bibliából vett, személyes szempontok alapján válogatott, német nyelvű szövegrészletekre épül. Brahms maga állítólag egy alkalommal kijelentette, hogy szívesen nevezte volna „emberi requiemnek" (ein menschliches Requiem) a művet, ezzel is megvilágítva, mennyit változott a halandóság tudatának, a halál jelenlétének átélése legkésőbb a 19. század elejétől kezdve. Míg korábban a rítus biztosította a hátramaradottak számára a transzcendenssel való lelki egyesülést, addig a romantika korától az individuális érzelmek művészi kifejezésére hárult a feladat, hogy formát adva a felfoghatatlannak és határtalannak, megközelíthetővé és általánosan átélhetővé változtassák azt.

Ami azt illeti, Joachim alighanem jól ismerte Brahms "konok szerénységét", és könnyen érteni vélhette a mű előadásával kapcsolatos ambivalens érzéseinek hátterét is. A zeneszerző ugyanis igazán komoly lendülettel kétségkívül csak azután fogott a Requiem komponálásához, hogy 1865-ben elhunyt az édesanyja, első tervei és a fennmaradt zenei anyagok azonban arról árulkodnak, hogy korábban egy másik, mélyen felkavaró inspiráció is érte: Schumann 1854-ben bekövetkezett mentális összeomlása és két évvel későbbi halála a Bonnhoz közeli, endenichi szanatóriumban. Brahmsot rendkívül szoros szálak kötötték ekkoriban Schumann egész családjához, akiket kitartóan támogatott a családfő betegsége idején, feleségéhez, Clarához, akibe reménytelenül szerelmes volt, legfőképpen pedig magához a zeneszerzőhöz, aki 1853 októberében az első lelkes kritikát publikálta az akkor alig húszéves fiatalemberről. "Azt gondoltam, [...] el kell jönnie valakinek, aki hivatott az idő legfontosabb mondanivalóját a legeszményibb módon kimondani, [...] és el is jött, egy fiatalember, akinek bölcsőjét gráciák és hősök őrizték: Johannes Brahms a neve" - írta Schumann a Neuezeitschrift für Musik hasábjain, csaknem összeroppantva Brahms önbizalmát, akit valósággal letaglózott a felelősség, hogy megfeleljen Schumann várakozásainak.

Noha Requiemjével, amely először tette széles körben ismertté a nevét, fényesen bizonyította rátermettségét és egykori pártfogója igazát, ez korántsem könnyíthette meg a helyzetét, amikor a bonni tervek sorsáról kellett határoznia. Így "konok szerénységgel" hallgatott, és a körülményekre bízta magát. legalábbis erre utal Joachimnak írott levelében az alábbi bekezdés: "Ami ezt az esetet illeti: ha rólam és az ügyről egyszerűen gondolkodnál, tudnád, hogy a »Requiem« milyen nagyon és bensőségesen tartozik Schumannhoz, tehát titkon egész természetesnek kell tartanom, hogy neki is énekelik. Mindenesetre erről többet mondani - és lehet, hogy ezt várták tőlem - nagyon nehéz lett volna számomra."


"A zene sohasem lehet pusztán kellemes, megkövesedett vagy andalító. Fel kell ráznia az embereket, mélyen meg kell ragadnia a bensőjüket, és töprengésre kell kényszerítenie őket" - vallja a nyolcvanegy esztendős Helmuth Rilling. Bár a világhírű karmester elsősorban Bach-előadóként és -kutatóként szerzett nevet magának (híres együttesét, a Gächinger Kantoreit 1954-ben, a semmivel sem kevésbé elismert Bach Collegium Stuttgartot 1965-ben, az Internationale Bachakademie Stuttgartot pedig 1981-ben alapította), rendszeresen rendel és mutat be kompozíciókat kortárs szerzőktől is. Mindemellett különös érzékenységgel viszonyul a barokk ellenpont gyakorlatából komoly inspirációt merítő Brahms vokális műveihez is. Német requiem-interpretációja a halál és a gyász által ébresztett, mélyen emberi érzésekre, illetve arra a spirituális vigaszra helyezi a hangsúlyt, amelyet a kompozíció szövegválasztásának transzcendens vonatkozásai közvetítenek.

Brahms: Német requiem
Sophie Klußmann, Dietrich Henschel, MR Szimfonikusok,MR Énekkar (Karigazgató: Pad Zoltán)
Vezényel: Helmuth Rilling
Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2014. november 1.