Cecília

Felszabadító erővel

2014.11.05. 07:28

Programkereső

Nem először jár John Eliot Gardiner Magyarországon - és reméljük, nem is utoljára. Legutóbb is Beethoven-művet játszott, a Missa Solemnist, annak gazdagságát megmutatva. Október 30-i koncertjének gerincét is Beethoven-művek alkották. KRITIKA

A koncert végén odamentem egyik jeles kollégámhoz, és megszorítottuk egymás kezét. Kérdezte, írok a koncertről. Bólintottam, hogy igen. Nincs könnyű dolgod, mondta. Hasonló hatással volt rá is koncert, mint rám: az arca ragyogott, szinte sosem láttam még ennyire lelkesültnek, pedig szinte minden héten összefutunk egy koncerten. Sosem láttam még rajta ilyen földöntúli ragyogást. Úgy éreztük, mind a ketten, hogy minden helyére került, helyzetünkkel, ha erre a koncert gondolunk, legyen az bármily kietlen is, meg tudunk békélni. Sok-sok középszerű és rossz koncertet kibekkelve, végre megértettük, miért is vagyunk ott oly sokszor a MÜPÁ-ban, végre világos lett, mit is keresünk, mi is az az élmény, amire vártunk.

Sir John Eliot Gardiner és zenekara
Sir John Eliot Gardiner és zenekara

Abban az állapotban, amibe Gardiner hozott bennünket, nem lehetett haragudni, nem lehet sérelmeket istápolni, nem lehetett a politikára, nem lehet jelentéktelenségekre gondolni. Az oly kopottnak tetsző szavak, mint nagyság és szellem, visszanyerték, elnyerték értelmüket. Nem arra gondolt, kedves kollégám, hogy a huszonegyedik század - az ellen-felvilágosodás - idején idegennek ható szavakkal kell élnem, a koncert leírásakor, nem, korántsem: sokkal inkább arra, hogy a lehetetlenre kell vállalkoznom. Pilinszky azt írja a pszichológiáról, hogy annak két alapvető vétke van, az egyik, hogy problémákról beszél, és elhiteti azt, hogy a probléma megoldható (szerinte nincs probléma, sors van, és kegyelem), a másik, hogy szétszedi azt, ami nem szétszedhető: analizálja, a lelket. Kevés jobban elemezhető interpretációt hallottam, mint Gardiner Beethoven interpretációja, ütemről-ütemre, hangról hangra kellene végigmenni rajta, fontos lenne részletesen elemezni, de ha csak ezt tenném, elveszne belőle a lényeg. Az, ami oly felemelő volt.

Sir John Eliot Gardiner és zenekara
Sir John Eliot Gardiner és zenekara

A koncert első felében a választott művek is szolgáltak némi meglepetéssel - amennyiben remekműként fedték fel magukat. A koncert második felében felcsendülő Ötödik szimfóniáról már egy zenét kedvelő óvodás is tudja, hogy a zenetörténet egyik legnagyobb műve, ám Gardiner interpretációja mégis csupa váratlan fordulat volt, csupasz és elementáris indulat. Mégsem tüntető és rikító. Beethovenibb, mint bármi, amit eddig hallottam: egy rendkívül különös ember zenei kalandja, forradalma. Ha az nem is igaz, hogy Gardiner előadásában olyan volt az Ötödik, mintha még sosem hallottuk volna, kétségtelen, néha annyira nem a megszokott, morc, komoly módon szólt, hogy derültséget okozott. Igen. Nem a mű maga volt vicces, hanem az, ahogy a zenei gondolatokra minduntalan rácsodálkozhattunk. Nem sikkadt el egyetlen hangszerelési ötlet sem, egyetlen zenei gondolat sem, és bár közhely, ki kell mondani, sokkal többnek és jelentősebbnek hatott e mű, mit bármely általam hallott interpretációban.

Sir John Eliot Gardiner és zenekara
Sir John Eliot Gardiner és zenekara

A koncert a II. Leonóra nyitánnyal kezdődött, és nem tagadható le: elég csúnya gikszerekkel. A Forradalom és Romantika Zenekara fúvósai mintha nem álltak volna a helyzet magaslatán: Gardiner a natúrkürtöst a karzatra küldte, onnan fújt be két nagyon csúnya hangot, éppen a nyitány legextrémebb, kísértetiesnek ható részben. Ez a nyitány, Gardinerék felvezetésben, maga volt az unheimlcih, a kísértetiesség. És volt valami kísérteties, valami lebegően a másodikként felcsendülő - pontosabban elsusogott - Berlioz műben is, a Nyári éjszakákban. Míg a Leonóra nyitány azért volt igazán érdekes, mert kontrasztosak voltak egyes epizódjai, a fortissimok szinte robbantak, a Berlioz mű inkább volt csöndes, éteri és áhítatos. (Sajnos elvesztettem a MÜPA műsorfüzetét, pedig ez már önmagában értékelt képviselt: a dalszövegeket Lackfi János fordította újra. Kiválóan.) Akkor különösen érdekes e mű, ha tudjuk, mikor íródott. Az egy időben íródott műveknél merészebb, modernebb, és érezhetni rajta, hogy szerzője éppen Beethoven hatása alól nem tudván szabadulni, keveri egészen meghökkentően, egészen újszerűen a zenekari színeket. A svéd Ann Hallenberg visszafogottan, melankolikusan énekelte (kissé színtelenebbül, mint honfitársa, Anna Sofie Otter, ugyanakkor éppen ettől, visszafogottságtól, vált a dalciklus teljessé, egésszé.

A második dal, A rózsa lelke, melyben a hangfogóval játszó vonóskar fölött a fuvola pásztoridillt idéz, akár egykor a barokk operákban, tűnt fel, ez a kifejezetten megható ciklus, mennyire rafinált. Mennyi rafinéria, galantéria van a hangszerelésben. A nagybőgő halk pizzicatója szinte lélegzetelállító volt, ahogy az Absence üdesége is. Különösen az Au cimetière - Clair de lune című nem könnyű darab okán jogos emlegetni egyébként kísértetiességet, ködös homályt. Gardiner értelmezésében az ötödik szimfónia már-már francia vagy franciás darab. Az előadás teljes elemzését mintegy megspórolva a kritikusnak, a koncert előtt egy héttel tette föl a darabról mérvadó elemzését a Gramophone oldalára. E szerint karmesterünk abból indult ki, hogy ez egy ultra-konzervatív városban (Bécs) született forradalmi darab: tehát szerzőjének csillapítani kellett érzelmeit, egyfajta lefojtás, elfojtás is tetten érhető benne. Az elfojtásnak egyenes következménye a zárótétel vulkánkitörése. Gardiner szerint a szerzőre Cherubini a francia forradalom után született Hymne du Panthéon című hatott leginkább. A feszes ritmus a vertikális nézet, a horizontális a legato áramlása. A második tétel, Gardiner szerint, egy tökéletes válasz azok érveire, akik szerint Beethoven csak vér és viharzás. Gardiner azt javasolja, felejtsük el ezt a sors kopogtat az ajtón dolgot, meg azt is, hogy az V. az a Viktóriát, a Győzelmet jelenti, és azt is, hogy a győzelem jele a morsében a szimfónia négy nyitó hangja. Figyeljünk a cselló-visszhangokra, arra, hogy mennyire szabadon, mintegy a szabad levegőn szólnak e tételek. Nem, ha így értelmezzük, nem lehet ülve játszani ezt a szimfóniát.

Gardiner a zenekarnak azért adta a Forradalom és Romantika Zenekara (franciásan kell írni: Orchestre Révolutionnaire et Romantique), mert Beethoven értelmezésének ez a két kulcsszava: Forradalom és Romantika. Hogy miért is, az a két zárótétel alatt lett világos. E két tételnek minden pillanata meglepetés volt: a dinamikai különbségeket olyan erőteljesen érzékeltette, hogy a fortissimok nem csupán fölrázóak, meghökkentően drabálisak voltak, de szinte ijesztőek is, a kürtök úgy szóltak (a harmadik tétel elején, többek közt), hogy szinte kilyuggatták a zene anyagát, az üstdob dübörgött. Gardiner szerint ez az excentrikus Beethoven, a nyughatatlan, aki nem ismer szabályokat (mily távol is kerültünk, írja, Haydntől).

Sir John Eliot Gardiner és zenekara
Sir John Eliot Gardiner és zenekara

Gardiner a trió részt kamarazenévé egyszerűsítette (anélkül, hogy e tételt megfosztotta volna a teltségétől). Szerinte e szakasz mögött egyértelműen ott van egy szöveg, de hogy mi is e mű szövege, még nem sikerült megtalálnia: mindenesetre valóban itt érhető tetten zenélésének beszédszerűsége. Ezen szakasz énekelt, dúdolt. A szünet nélkül bekövetkező utolsó részben a timpani és az üstdob nem tonális megszólaltatása legalább annyira meglepő volt, mint a C-dúr kiteljesedés előtt a rendkívüli feszültséget generál piano. Gardiner szerint e tételt olyan, mint egy tüzes kemence (egyébként éppen Berliozra, a Benvenuto Cellinire emlékezteti). A három harsona, a piccolo fuvola és a kontrafagott együttese szerinte török zenés elem - és valóban, interpretációja igazolni is tudta e meglátást. A zárlat karmesterünk szerint a Szabadság kikövetelése. A szabadságvágy kiordítása. Urambocsá, lefordítva szavait, mintha teli torokból követelnénk a zsarnok távozását. És a hallgató, Gardiner, és nem is elsősorban Beethoven hallgatója, mintha együtt ordítana közben a tömeggel, megszabadulván frusztrációitól, megszabadulván gátlásaitól, félelmeitől. Ezért ragyoghatott a koncert végén az arcunk. E koncert közben azt éreztem, amit csak ritkán, és csak ilyen hatalmas szellemtörténeti jelentőségű koncertek után: valami olyan erő ragadott magával, sodort el, mellyel szemben tehetetlen vagyok. Melynek nagysága és ereje, csekély létemmel felfoghatatlan.