Hortenzia, Gergő

Huszonöt éve távozott Horowitz

2014.11.05. 10:16

Programkereső

1989. november 5-én halt meg Vladimir Horowitz, a múlt század egyik legnagyobb zongoravirtuóza, az "utolsó nagy romantikus".

1903. október 1-jén született az ukrajnai Bergyicsevben (más források szerint 1904-ben és Kijevben - ennek magyarázata az lehet, hogy apja abban reménykedett, ha egy évvel megfiatalítja gyermekét, az elkerülheti a katonai szolgálatot, ezért az örvendetes családi eseményt csak egy év múlva jelentette az anyakönyvi hivatalban). Első zenei leckéit háromévesen anyjától kapta, s nem sokkal később már Haydn és Mozart szimfóniáinak négykezes átiratait játszották kettesben. Horowitz kilencévesen lett a kijevi konzervatórium hallgatója, ekkoriban még zeneszerzőnek készült - később egy alkalommal azt mondta, mindig is "frusztrált komponista" maradt.

Vladimir Horowitz
Vladimir Horowitz

Az 1917-es forradalomban mindenüket elvesztették, ezután Horowitz koncertekkel támogatta a családot, honoráriumát ruhaneműben és élelmiszerben kapta. Konzervatóriumi vizsgáján, tizenhét évesen csodálatos könnyedséggel adta elő a zongorairodalom egyik legnehezebb darabját, Rahmanyinov 3. zongoraversenyét - később maga Rahmanyinov is hallotta művét Horowitz előadásában, és annyira tökéletesnek találta, hogy ő maga többet nem is adta elő. Az önreklámtól soha vissza nem riadó, önbizalomban sem szűkölködő Horowitz gyakran büszkélkedett azzal, hogy Beethoven Hammerklavier szonátája egy trilláját kivéve semmi nem okoz neki nehézséget.

Külföldön először 1926 januárjában, Németországban lépett fel, két évvel később hódította meg Amerikát, ahol "a sztyeppék tornádójaként" hirdették. New York-i bemutatkozásán Csajkovszkij I. (b-moll) zongoraversenyét játszotta, a karmesteri pulpituson az Egyesült Államokban ugyanekkor debütáló Sir Thomas Beecham állt. Horowitz valóban versenyzett a zenekarral, egyre gyorsabb és hangosabb játékába olyan hangokat is beleszőtt, amelyek a kottában nem is szerepeltek. Előadóművészi palettája idővel tovább szélesedett, klasszikus darabokat modern átiratban játszott, s kortárs darabokat is műsorra vett.

A Szovjetuniót 1928-ban hagyta el, egy ideig Berlinben, majd Párizsban élt. 1940-ben az Egyesült Államokban telepedett le, ahol az állampolgárságot is megkapta. Felesége, a híres karmester Arturo Toscanini Wanda nevű lánya a legenda szerint egy Chopin-mazurka előadása közben szeretett bele és élete végéig társa maradt. Horowitz azt mondta a több mint fél évszázadon át tartó házasságról: Wanda csinált belőlem embert, az apja pedig muzsikust. (Felesége viszont azt, hogy az apja neurotikussá, férje pedig őrültté tette.) Az időnként viharos házasságban férj és feleség egymással franciául társalogott, mivel Wanda oroszul, Horowitz pedig olaszul nem beszélt.

Horowitz 1953 és 1965 között egyetlen koncertet sem adott, csak lemezfelvételeket készített, pihent, olvasott, kottákat tanulmányozott. A zongoravirtuóz 1975-től orvosi utasításra idegnyugtatókat szedett, ezek gyógyították ki - igaz, kisebb memóriazavarok árán - depressziójából. 1986-ban, csaknem hatvan év után óriási sikerrel tért vissza a Szovjetunióba, moszkvai és leningrádi fellépéseinek politikai jelentősége is lett. A koncertek egy új lemezszerződést is eredményeztek, amely lehetővé tette számára, hogy otthonában, kedvenc zongoráján készíthesse felvételeit. Túl a nyolcvanon is fellépett, utolsó nyilvános koncertjét 1987 júniusában Hamburgban adta, tervezett improvizációs lemeze már nem készült el. 1989. november 5-én halt meg New Yorkban, s Milánóban, a Toscanini-kápolnában egyetlen lánya mellé temették.

Vladimir Horowitz
Vladimir Horowitz

Horowitzot nevezték - Chopin, Liszt és Rahmanyinov után - az "utolsó nagy romantikusnak", ezzel a címmel még dokumentumfilmet is forgattak róla. Szokatlanul egyenes, majdnem a billentyűkre fektetett kéztartással játszott, legendás volt dinamikus billentése, szenvedélyes és drámai átélő képessége, briliáns technikája. Számtalan színt tudott ujjaival a hangszeren elővarázsolni, a kritikusok azt mondták róla, hogy "zenekarrá változtatta a zongorát". Sokan őt tartják minden idők legnagyobb zongoraművészének, a szakértők legtöbbre Schumann-, Chopin-, Liszt-, Csajkovszkij- és Rahmanyinov-interpretációit tartották. Pályafutása alatt mintegy százötven hanglemez készült vele, ezeket több Grammy-díjjal jutalmazták, ő maga megkapta az amerikai Szabadság Érdemérmet, a Royal Philharmonic Society aranymedálját, a francia Becsületrendet, a Wolf-díjat, az amerikai nemzeti művészeti érdemérmet, nevével nemzetközi zongoraversenyt is alapítottak.