Hortenzia, Gergő

Mandel Róbert: "Az álmaimat Ausztriában tudom valóra váltani"

2014.11.07. 06:58

Programkereső

Mandel Róbert tekerőlantművész az 1977-es Ki mit tud?-on tűnt fel. A hangszer "újra-felfedezőjeként" az 1980-as évek elején, a világon elsőként koncertezett az USA-ban, Ausztráliában és Izraelben, miközben megszámlálhatatlanul sok ismeretterjesztő előadást tartott. INTERJÚ

- Mi késztette arra, hogy áttegye a székhelyét külföldre?

- 2012 körül különféle előadásaim és koncertjeim kapcsán éreztem, hogy gyökeresen megváltozott a kultúrpolitikai koncepció. Például a Művészetek Palotájában ment egy sorozatom Hangszercsodák címmel, amely szerintem Európa egyik legizgalmasabb vállalkozása volt a tekintetben, hogy gyerekekkel és felnőttekkel hogyan lehet élvezetesen, élőzenével megismertetni a hangszerek történetét. A legeslegjobb magyar és külföldi előadókat hívtam meg, méltán volt rendkívül sikeres sorozat. Nyolc részre és két évre szerződtem, de a fejemben már kezdettől fogva megvolt a következő nyolc rész is. Amikor lejárt a szerződés, tisztességesen elszámoltam a Müpával, és beadtam a folytatás tervét. A produkciós vezérigazgató-helyettes nagyon lelkes volt, támogatta, de Kiss Imre betegsége és halála után új vezérigazgatója lett az intézménynek, akit láthatóan nem érdekelt a folytatás, hiába volt nagyon népszerű a program. Hogy tényleg nem érdekelte, vagy valaki szólt neki, hogy ne érdekelje, nem tudom, mindenestre teltek-múltak a hetek, vártam, hogy ha már négyen aláírták a szerződést, majdcsak aláírja a főigazgató is, de nem írta alá.

Mandel Róbert
Mandel Róbert

- Mit gondol, miért?

- Az a legnagyobb félelmem, hogy a magyar vezetést egyszerűen nem érdekli a kultúra, mindegy, kik és hogyan irányítják. Pedig kulturális kérdésekben nem a mindenkori bebetonozott hivatalnokoknak kellene döntő véleményt alkotniuk. Olyan, világot járt, széles látókörű embereket kellene kérdezni, akik ismerik az egyetemes és az európai kultúra értékeit, képesek benne elhelyezni a sajátunkat, és nem utolsósorban tudják, merre halad a világ. Próbáltam tanácsot, ötleteket adni mindenféle színű kormánynak, de sorra kitértek előle. Éppúgy nem kíváncsiak sok művész sorstársam véleményére sem, akik egyébként hasonlóan tehetős emberekként nem megélhetési célból akarnának tanácsot adni, hanem a kényes ízlés okán.

- A Müpa-beli sorozatán kívül volt egy másik nagyszabású munkája: a Budaörs Fesztivál. Annak mi lett a sorsa?

- A fesztivált én hoztam létre és igazgattam tizenhat évig. Budaörs egy poros kis településből szép európai várossá cseperedett, ezzel párhuzamosan az én fesztiválom is nőttön-nőtt, a végén már minden műfajban, komolyzenében, jazzen, popban, rockban csak sztárok léptek fel. Igen ám, de a pénzügyi helyzet 2012-re romlott, a nagy cégek már nem adhattak komolyabb támogatást, mert a szponzorációra szánt összegeket máshová csatornázták be. Ráadásul az egykori West Balkánban történt baleset után végtelenül megnehezítették a szabadtéri fesztiválok megrendezését. Hoztak egy olyan törvényt, amelynek a fele indokolt és jó volt, a fele viszont teljesen felesleges és ostoba. A jegyző előtt volt egy lista, hogy milyen engedélyek kellenek, és a felsorolásban szerepelt a vízügyi hatóság is. Persze az nem volt melléírva, hogy abban az esetben, ha a településen folyó vagy tó van. Budaörsön egyik sincs, ennek ellenére 2012-ben tulajdonképpen illegálisan kezdődött meg a fesztivál, mert már az összes művész ott volt, de még nem volt a kezemben a jegyző pecsétes áldása, merthogy - a törvény, az törvény - nem vittem engedélyt a vízügyi hatóságtól. Háromszor jártam ott, közölték, hogy nincs mire engedélyt kérni, viszont olyan papírt nem adhatnak, amelyre azt írják, hogy nincs tó, se folyó, mert azt a polgármester úgyis tudja. Na, akkor úgy döntöttem, hogy ha pénz sincs elég, a hivatali rendszer is ilyen elképesztő, lemondok az igazgatói posztomról, és átengedem annak, aki ezt bírja idegekkel. Mindezt még mindig abban a reményben tettem, hogy akkor legalább több időm lesz a fellépésekre, de bizony a magyarországi koncertéletben is egyre-másra jelentkeztek a problémák. Én nem változtam, de azoknak, akikkel anno a jövőről tárgyaltam, megszüntették a munkaviszonyát. Mindenhová olyan embereket tettek, akiknek a képességében nincs jogom kételkedni, de az ismeretanyaguk szűkösebb. Minket például, akik végigmuzsikáltuk az elmúlt harmincöt évet Magyarországon és a világon is, nem ismernek. Ma már a Magyar Rádióban is ismeretlen a nevem, csak egy-két nagyobb tapasztalatú és zeneileg képzett munkatársnak jutok eszébe. Azok a vidéki művelődési intézmények, amelyek korábban hihetetlenül magas színvonalú műsoroknak adtak helyet, már csak annyi pénzt tudtak összepályázni egy egész évre, amennyi a mi koncertünkre sem volt elegendő. Úgy éreztem, hiába van sok-sok jó elképzelésem, tudom is, hogyan kellene megvalósítani azokat, nem hagyják.

Mandel Róbert
Mandel Róbert

- Nem lehet, hogy egyszerűen generációváltás történt, és a reneszánsz zenére nincs számottevő igény, Magyarországon legalábbis?

- Szándékosan egyre inkább kiveszem a zenekar nevéből a "reneszánsz" szót. Magyarországon nem, mert itt sok esetben éppen az kapcsolódik különböző rendezvényekhez. Viszont a magyar zenetörténet legszebb dallamkincse a XVIII., XIX. században született. Míg az angol, az itáliai és a francia reneszánsznak az 1600-as évek végén vége szakadt, addig Magyarországon még az 1800-as évek elejéről származó kéziratokban is reneszánsz hangulatú, stílusú, illetve reneszánsz utóízű, üzenetű zenéket találunk. Vétek nem foglalkozni ezzel a korszakkal, nem játszani a darabjait. Ugyanakkor bővíteni akarjuk a repertoárunkat az 1800-as években született közép-európai zenékkel. Mert a romantika, illetve Ausztriában speciálisan a biedermeier, amelyet bár elsősorban a bútorairól ismerünk, egy, az osztrákokra kimondottan jellemző, kellemes, kedélyes életérzés volt. Nagyon érdekes hangszereket használtak, láss csodát, például tekerőlantot: a Radleiert is. Az osztrákok legismertebb biedermeier kori festői majd' minden harmadik-negyedik képükre rápingáltak egy tekerőlantot, amit eddig csak a muzeológusok vettek észre. A Mariahilfer strassén egészen az 1880-as évekig működött egy francia hangulatú Vaudeville színház, olyan, mint a commedia dell' arte korában az olaszoknál. Az édes-szomorú gyermekded történetekre épülő komédiák főhősnője a tekerőlantos leányzó, Fanchon volt, aki a téli hónapokban az elegáns párizsi utcákon szórakoztatta a nagyérdemű közönséget hangszerével és a kis mormotájával, ami hol a fején, hol a vállán szaladgált.

- Azért települt át éppen Ausztriába, mert a Lajtán túl az van a legközelebb?

- Különböző tengerentúli és egyéb angolszász területekre csábító lehetőségek repkedtek a fejemben, de az elszakadás onnan, ahol már idestova ötvenhét évet eltöltöttem, nem olyan egyszerű. Nem tudok felülni egy repülőre két bőrönddel, és kijelenteni, hogy holnaptól mondjuk Skóciában élek, miközben itt még befejezetlen dolgaim, például félig megépített hangszereim vannak. Ültem egy asztalnál, néztem a térképet, és azt mondtam magamban: Csehországba vagy Szlovákiába nem mehetek, mert ott egy kukkot sem értek, németül viszont perfekt vagyok, mert Németországban tanultam, így Ausztria kézenfekvőnek tűnt. Átlagos, nyugodt tempóban szűk két óra alatt Bécsben vagyok, és hazafelé sem hosszabb az út.

- Hogyan sikerült ott megvetnie a lábát?

- Körbenéztem, és rögtön felmértem, mi nincs Ausztriában. A kreatív magyar muzsikusok sokkal élénkebben és izgalmasabban gondolkodnak megvalósítható és megvalósítandó zenei sorozatokon és koncerteken. A gondolatkörök összeértek, összefutottam a harminc éve Ausztriában élő, szintén nagyon kreatív Aba-Nagy Zsuzsannával. Ő hárfaművész, és már hosszú évek óta hárfafesztiválokat és -találkozókat szervez, emellett sokféle zenekarban játszik. Kiderült, hogy ő is ilyen újszerű programokat gondolt ki, csak nincs, aki a-tól z-ig végigvigye azokat. Mondtam, hogy én pont ilyen vagyok, kitalálom az a-t, és minden egyes pontot végigcsinálok. Tudom, kit kell hívni az f-nél, azt is, hogy mi történik a j-nél. Ennek nagyon megörült, de arról is felvilágosított, hogy Ausztriában nincsenek magánzók, úgyhogy valamilyen céget vagy szervezetet kell alapítanom. Néhány hónaposos munkával megalakítottuk a Geneamus Verein Wient. A Geneamus mozaikszó, a "ge" a gesellschaft (társaság), a "ne" a neue (új), az "a" az alte (régi), a "mus" pedig musik (zene) szóból jött. Ez olyan társaság, amely az új és a régi zenével foglalkozik, mondhatnánk, hogy az egész zenei területet lefedjük, de annak, hogy ezt külön megemlítjük, azért van jelentősége, mert képzeletbeli hidat szeretnénk építeni az egészen régi és az egészen új zenei törekvések között. Nagyon sok zenész táplálkozik olyan megoldásokból, amelyek a középkorban már beváltak, de azokból valami újat akarnak alkotni: a régi hangzásvilág élénkítené a zenei fantáziát, hiszen az nem mehet a végtelenségig, hogy mindenki csak zongorára, fuvolára, kürtre vagy gitárra ír darabokat. Egyszer szóba hoztam az üvegharmonikát. Mozart a szerintem leggyönyörűbb darabját, az Adagio és rondót kifejezetten erre a hangszerre írta nem sokkal a halála előtt, 1791-ben. Ha Mozart, aki azért nem volt akárki, azt gondolta az ő korában is különlegesnek számító üvegharmonikáról, hogy megérdemel egy darabot, akkor miért ne követhetnénk a példáját? Ez számunkra most már mottóértékű.

- Mik a Geneamus, illetve az ön konkrét tervei?

- Az egyesület sokprofilú, a fesztiválszervezéstől a konferenciákon át a könyv- és lemezkiadásig, a versenyekig sok mindennel foglalkozik. Kétévente szeretnénk versenyeket tartani, az elképzelésünk már tizenöt évre megvan. A koncepciónk mentén különleges és gyönyörű dolgok születhetnek, amelyek az elektronikát éppúgy magukban foglalják, mint az akusztikus régi és új zenét. Amúgy is ráfér jó néhány reform a zenei életre, például a koncertek felépítésére. Túlzottan elharapózott az a szokás, hogy este hétkor elkezdenek játszani, egy jó hosszú első félidőt követ egy nagy szünet, a második rész sokszor az elsőnél is terjengősebb, aztán még ráadások is jönnek. A legintelligensebb ember is "megbolondul" a végére. A ráadások arra vannak kitalálva, hogy brillírozhasson egyet a karmester és a szólista, aztán a szólista újra kijön, és rossz szokás szerint egy romantikus koncerten eljátszik egy Bach-darabot, ami - számomra legalábbis - idegesítő, mert nem illik az addig megalapozott hangulatba. Többedmagammal úgy gondolom, a régi hagyományhoz híven vissza kell hozni az ötven-ötvenöt perces koncerteket. Például efféle újításokat szeretnénk. Rengeteg elképzelés van a fejünkben, és ezek megvalósítására lehetőséget ad a liberális kultúrpolitikát folytató Ausztria. A részletes terveimről egyelőre babonából nem beszélek, de annyit elárulhatok, hogy elnyertem a bizalmat, elismernek mint szabadfoglalkozású osztrák zeneművészt, sőt anyagilag is támogatnak. Így hát azokat az álmokat, amelyeket a hazámban szerettem volna megvalósítani, Ausztriában fogom valóra váltani, és igyekszem majd munkát biztosítani tehetséges zenész kollégáim közül a legjobbaknak. 

- Milyen úton-módon érte el, hogy pénzzel is támogassák Ausztriában?

- Létezik ott egy állami alapítvány, amely olyan muzsikusokat támogat, akik ugyan nagyon tehetségesek, de nem tagjai szimfonikus zenekarnak, vagy nem zenetanárok, tehát nincs rendszeres jövedelmük, hanem a művészetüket három-négyhónapnyi komoly, elmélyült munka után egy-egy koncertre összpontosítják, és ezzel örömet, tudást adnak a közönségnek. Mint szabadúszó művésznek igazolnom kellett, hogy mit csináltam az elmúlt harmincnyolc évben. Huszonnyolc oldalas - ezek szerint meggyőző - összefoglaló lett belőle. Azzal segít az osztrák állam, hogy átvállalja a befizetendő járulékaimat. Ennél tökéletesebb kultúrpolitikai elvet el sem tudok képzelni. Ausztriában, ahogy Németországban is, alapvetően bizalmi alapon működik minden, de mindenki csak egyetlen egyszer csaphatja be a nagybecsű esélyadót. És ez így van jól. Amikor a nyolcvanas években a Mandel Quartettel lemezt készített egy nagy hamburgi cég, azt mondták: uraim, itt Nyugat-Európában egyetlen lehetőségük van, ha élnek vele, sokra vihetik, világhírűek is lehetnek, de ha elszúrják, soha többé nem léphetnek színpadra. Nem szúrtuk el, hál' istennek, így attól kezdve ömlöttek a koncertlehetőségek Németországban.

Az egész pályázati rendszer is gyökeresen más Ausztriában. Ha kapsz egy támogatást, és nem megfelelően számolsz el vele, soha többet nem adnak. De nem az van, mint Magyarországon, hogy a támogatásokhoz önrészeket kell igazolni, és utófinanszírozással, nagy sokára kaphatunk pénzt. Otthon, ha egy fesztivál tízmillióba kerül, igazolni kell, hogy abból öt már megvan. Ugyan honnan lenne meg? De azért valahogy megpróbálja odahazudni a pályázó, akit egyébként összevissza fenyegetnek. Ez abszurdum. Eleve bele van kódolva a rendszerbe a csalás. Ezt a kultúrpolitikusok is tudják, mégsem változtatnak rajta. Ausztriában rengeteg egyesület van, és mindegyik profitorientált. Nem kamuznak, mint nálunk, hogy közhasznú meg nonprofit. Ott mindenki akkor örül, ha az egyesület profitál. Ha nekem jól megy, akkor jól megy a zenészeknek is, akik mindenki javára növelik az adóbevételt.

- Több mint harminc évig jól ment a Mandel Quartettnek, mégis megszűnt. Miért?

- Ha egy négytagú együttesből egy-egy embert helyettesíteni kell néha, akkor az még kvartett, de amikor Jakobi László becsületesen bejelentette, hogy rengeteg egyéb elfoglaltsága miatt nem tudja tovább vállalni a fellépéseket, és Márta István is olyan utakon járt már, amelyeket nem lehetett összeegyeztetni a közös zenélésünkkel, fenntarthatatlanná vált az a formáció. Tűzön-vízen át ragaszkodtam a kvartetthez, de 2012-ben be kellett látnom, hogy bármennyire szép volt, jó volt, hiszen együtt bejártuk a világot és mindenütt nagy sikerünk volt, vége. Az osztrák elképzeléssel párhuzamosan úgy gondoltam, hogy a zenémet is éppen ideje visszahelyezni arra az akadémikus pályára, ahol vidáman, jó hangulatban muzsikálunk, ahogy tőlünk megszokták, de olyanok játszanak együtt, akik alapvetően régi zenével foglalkoznak. A kvartettben csak Kállay Gábornak és nekem volt ilyen indíttatásunk, Jakobinak és Mártának nem. Most viszont olyan nagyszerű muzsikusokkal, Andrejszki Judittal, Kállay Ágnessel, Kállay Katalinnal, Molnár Andreával, Szabó Zsolttal dolgozunk együtt, akik fiatalok ugyan, de régi zenéből diplomáztak. Ők és mi öregek, Kállay és én vagyunk a Robert Mandel & Renaissance Ensemble magja, és a világ bármely táján - műsortól függően - egy-egy koncerten csatlakoznak hozzánk osztrák, német, amerikai, angol zenészek, a nemzetközi élet legjobbjai.

- Ha jól tudom, ez már osztrák formáció.

- Igen, én már az osztrák adóhivatal karmai közt teljes joggal kereskedek ezzel a produkcióval, mivel az én nevem alatt fut, és bizony ez már egy osztrák formáció. De ez egyáltalán nem furcsa, mert ha végignézzük a leghíresebb bécsi, grazi, salzburgi együtteseket, azt látjuk, hogy azoknak a fele magyar. Senki nem kapja fel a fejét, hogy például Szabó néven van nálam egy nagyszerű muzsikus, mert a magyarok a legjobbak a világon. Ami furcsa és nekem magyarként szomorú is: azóta nyílt meg előttünk a világ, mióta ausztriai portékát kínálunk. Sajnos addig, amíg magyar színekben próbálkoztunk, válaszra sem méltattak bennünket. Most viszont már 2018-ig vannak tervezett és lekötött koncertjeink Japántól a Baltikumig mindenfelé, csak a körülményeiken, a nagyságrendjükön, az utazás módján és a honoráriumon vitatkozunk egy kicsit.

- Az utazás módja miért vitás?

- Mert igyekszünk kerülni a repülős utakat, ugyanis a hangszereket nem nagyon engedik felvinni az utastérbe. Sajnos különalkuk kellenek hozzá. A múltkor négyen utaztunk muzsikusok, és nyolc jegyünk volt az első osztályon. Mellettünk ültek a hangszerek, de a gambával még így is problémáztak. A csellistáknak a legrosszabb, mert mindig azt mondják nekik, hogy akkor vihetik fel a hangszert, ha kiveszik a tokból. De a cselló azért van tokban, hogy ne sérüljön meg. Ez ügyben is elkélne már egy reform. Bár hosszadalmasabb, de sokkal kellemesebb, ha a zenekar és a hangszerek nagyobb része a buszunkban utazik, és az, akinek sürgős dolga van, hangszer nélkül repül.

- Itthon legközelebb mikor, hol lépnek fel?

- Az Óbudai Társaskörben november 7-én, este 7-kor.