Cecília

A gyásztól az örömig

2014.11.11. 07:53

Programkereső

Ha egy műveltségi vetélkedő résztvevői azt a feladatot kapnák, hogy említsenek Berlin városához kapcsolódó történelmi és kulturális jelképeket, számos egyéb mellett alighanem két fogalom akadna, amely mindenkinek eszébe jut: a fal és a Filharmonikusok. MÜPA MAGAZIN

Az egyik tengernyi szenvedést okozott évtizedeken át, emberek százezreit szakította el egymástól, és a kegyetlenség, gyűlölet, hidegháború szimbólumává vált. A másik tengernyi örömöt szerzett, és összekötötte az embereket. Az egyik szerencsére már a múlté, a másik egyszerre múlt és jelen. Ritkán említik a kettőt együtt, most azonban igen: a fal leomlásának negyedszázados évfordulóját a Berlini Filharmonikusok közép-európai turnéval ünneplik, s ennek részeként Budapesten, a müpában is fellépnek.

Sir Simon Rattle
Sir Simon Rattle

Az ötlet szimbolikus. Aki megtekinti a Berlini Filharmonikusok idei koncertévadában a novemberi programokat, végigkövetheti a megemlékezések menetrendjét. A zenekar először saját otthonában ünnepli meg a berlini fal leomlásának negyedszázados évfordulóját. Négy egymást követő estén, november 6-án, 7-én, 8-án és 9-én hallhatja a Filharmónia közönsége Beethoven 9. szimfóniáját sir Simon Rattle vezényletével, Sally Matthews, Bernarda Fink, Christian Elsner és Hanno Müller-Brachmann szólójával. Az Örömódával végződő mű felvezetéseként minden este más és más 20. századi mű szólal meg: Helmuth Lachenmann (1935) alkotása, a Tableau (1988) ebben az összefüggésben a németséget képviseli, a lengyeleket Karol Szymanowski Stabat Matere (1925-26), a cseheket Bohuslav Martinů 4. zongoraversenye (1956), a magyarokat Kurtág György (1926) Grabstein für Stephan című kompozíciója (1989).

A Berlini Filharmonikusokat Sir Simon Rattle vezényli
A Berlini Filharmonikusokat Sir Simon Rattle vezényli

Az események berlini csúcspontja november 9. Bár 1989-ben a falat két oldalról a két Berlin polgárai csak néhány nappal ez után kezdték csákányokkal-kalapácsokkal ténylegesen is elbontani, az emlékezet mégis ezt a sorsdöntő napot, a Német szocialista egységpárt ülésének és Günter Schabowski ezt követő sajtótájékoztatójának időpontját őrizte meg a berlini fal leomlásának dátumaként. Ezen a napon hallhatja a Berlini Filharmónia közönsége negyedszer a műsorösszeállítást (a Beethoven-szimfónia társa ezúttal Szymanowski Stabat Matere), ezt követően pedig az együttes közép-európai turnéra indul, hogy elvigye a megemlékezés és az ünnep hangjait Varsóba (november 12.), Budapestre, a Művészetek Palotájába (november 14.) és Prágába (november 15.) - azt talán mondani sem kell, hogy mindhárom fővárosban a vendéglátó nemzet zeneszerzőjének művét játsszák a Kilencedik előzenéjeként. Érthető a választás: Varsó, Budapest, Prága, a lengyelek, a magyarok és a csehek - mindhárom nép jelentősen hozzájárult a szovjet gyarmatbirodalom lebontásának folyamatához, sőt akadt olyan, amelyik a két Németország újraegyesítéséhez és ezen keresztül magának a falnak a leomlásához is, mint közismert, történetesen éppen a magyar külpolitika, a határok emlékezetes megnyitásával, 1989. szeptember 11-én. A három közép-európai koncert tehát az közös ünneplés öröme mellett a köszönet gesztusa is. Danke Ungarn!

Fal és zene

Fennállásának három évtizede során a falat még megközelíteni is életveszélyes volt. Amikor 1989 novemberében változott a helyzet, a muzsikustársadalom néhány tagja szerette volna megünnepelni a katarzist. Msztyiszlav Rosztropovics párizsi lakásában értesült a fejleményekről, s egy barátját kérte meg, hogy magánrepülőgépén Berlinbe vigye, ahol a Checkpoint Charlie-nál adott rögtönzött Bach-koncertet (a széket egy őrt álló katonától kölcsönözték). Daniel Barenboim 1989. november 10-én Beethoven 7. szimfóniájának felvételére készült Berlinben, a Filharmonikusokkal. Hirtelen elhatározással néhány nappal későbbre ingyenes koncertet hirdettek meg a fal leomlásának tiszteletére. Az érdeklődők hajnali négytől  álltak  sorban  a  jegyekért,  a  közönség  tagjaitól  csupán  NDK-s  személyi igazolványt kértek. A megjelentek közül sokan ekkor lépték át először a Filharmónia küszöbét, sőt Berlin nyugati részének földjére is ez alkalommal tehették először a lábukat. A könnyűzene sztárjai közül a Pink Flyod 1990. július 21-én, a Potsdamer Platzon tartott gigantikus koncertjén, The Wall című albumának előadásával tisztelgett a két Németország újraegyesítése előtt.

Beethoven egyik legnépszerűbb szimfóniájának és egy 20. századi műnek az egymás mellé helyezése a Berlini Filharmonikusoknak az utóbbi évtizedekben jelentősen átalakult szemléletét fejezi ki. A zenekartól korábban sem volt idegen a kortárs zene. Csupán egyetlen példa: már Furtwängler is vezényelte az együttes élén a két világháború között Hindemith szimfóniáját, a Mathis, a festőt. Rá és főképp követőjére, a zenekar három és fél évtizedét meghatározó Herbert von Karajanra azonban semmiképp sem ez, sokkal inkább a nagy klasszikus-romantikus repertoár iránti preferencia volt jellemző. A helyzet először Claudio Abbado idején (1989-2002) változott jelentősen, a zenekart 2002 óta vezető sir Simon Rattle működésének eredményeképpen pedig tovább modernizálódott az együttes szemlélete.

Aki végiglapozza a Berlini Filharmonikusok teljes 2014/2015-ös évadjának programját, a koncertek műsorán nem csak a 20. század olyan klasszikusaival találkozhat, mint Janáček, Debussy, Sibelius, Nielsen, Busoni, Ravel, Enescu, Bartók, Kodály, Stravinsky, Berg, Prokofjev, Sosztakovics, de a közelmúlt és a jelen olyan komponistáival is, mint Maurice Duruflé, Goffredo Petrassi, Olivier Messiaen, Hans Werner Henze, Eötvös Péter, HK Gruber, Wolfgang Rihm, Unsuk Chin, Jörg Widmann. Az új és még újabb zene tehát átjárja a Berlini Filharmonikusok koncertjeit, együtt jelenve meg a műsorokon a klasszikus repertoárral.

Az új zenével való kapcsolatteremtés egyik módja a rezidens zeneszerző szerződtetése. Kurtág György 1993 és 1995 között volt composer in residence a Berlini Filharmonikusoknál, ennek az együttműködésnek eredménye a zeneszerző Sztélé (1994) című szimfonikus kompozíciója, melynek ajánlása a zenekarnak és Claudio Abbadónak szól. E mű párdarabja (előzménye) a Grabstein für Stephan - hiszen mindkét mű a síremlék, sírkő fogalmát foglalja címébe. A zenekar mindkettőt régóta játssza, lemezre is vette. A Grabstein persze egy meghatározott személyről, Kurtág ötvenes évekbeli, párizsi barátjáról, Stephan Steinről emlékezik meg - itt és most azonban jelentése a gyász általános kifejezőjévé szélesedik: mindazokért szól, akik valaha is elnyomástól, diktatúrától szenvedtek, köztük azért a százhuszonöt emberért, akinek halálát okozta a berlini fal. A koncerten a Grabstein a gyász, a Kilencedik az öröm kifejezője. Persze nemcsak izgalmas ellentét feszül a két darab közt, de párhuzamok is akadnak: mindkettő modern mű (ne feledjük, keletkezése idején a Kilencedik is az volt: először használt kórust és szólistákat a szimfónia műfajában), és mindkettő a hangzó tér fokozott kihasználására törekszik.

A Kilencedik mint jelkép

Aligha akad az emberiség történetében még egy olyan művészeti alkotás, amely oly mértékben mutat túl önmagán, mint Beethoven 9. szimfóniája. A mű jelkép lett - de nemcsak a zárótételben megénekelt örömé: a béke és testvériség jelképe is. Nem véletlen, hogy évtizedekkel ezelőtt a Magyar Televízió karácsony estéjén két művet sugárzott: Hugo regénye, A nyomorultak filmváltozatát Jean Gabin főszereplésével - és a Kilencediket a Karajan vezényelte Berlini Filharmonikusokkal. Himnuszként sok és sokféle módon használták fel az örömóda dallamát - legismertebb ezek közül az Európai Unió hivatalos himnuszaként való alkalmazása (1985). A Kilencediket a polgári-humanista gondolkodás az emberiség alapértékeinek művészi dokumentumaként tartja számon: amikor Thomas Mann lelkiismeret-vizsgáló regényében, a Doktor Faustusban Adrian Leverkühn eljut a kétségbeesés mélypontjára, tragikus gesztussal "visszaveszi" a Kilencedik szimfóniát. Mann kortársa, Hermann Hesse pedig, mikor évtizedekkel pályatársának regénye előtt, 1914-ben a német értelmiség körében elterjedt ellenséggyártó ideológia ellen tiltakozott, írásának címében egyszerre idézte Schillert és Beethovent: O Freunde, nicht diese töne - Ó, barátaim, ne ezeket a hangokat!

Az előadókat nem kell bemutatni: a Berlini Filharmonikusokat, a világ egyik legkiválóbb szimfonikus zenekarát élőben is hallhatta az elmúlt évtizedek során a magyar közönség (ha nem is annyiszor, ahányszor szerettük volna), etalonnak számító lemezfelvételeivel pedig nap mint nap találkozunk. Jelenlegi karmesterük, Sir Simon Rattle szuggesztív és innovatív személyisége, lobogó lelkesedése és engedményt nem ismerő maximalizmusa sokak számára példa. és a szólisták? Ők is valamennyien kiemelkednek hangfajuk nemzetközi mezőnyéből, és akadnak közöttük, akiket a magyar közönség is hallott már, nem is egyszer: elég Bernarda Finket vagy Hanno Müller-Brachmannt említeni - utóbbi emlékezetes Amfortas- és Figaro-alakítást nyújtott a Müpa színpadán. A Berlini Filharmonikusok közép-európai turnéjának rokonszenves mozzanata, hogy a zenekar mindhárom fővárosban helyi kórussal szövetkezve adja elő a Kilencediket: az együttműködés élménye sejthetően az mR énekkar és a debreceni Kodály Kórus tagjai számára is sokáig emlékezetes marad majd.