Erzsébet

De profundis...

2014.11.16. 07:47

Programkereső

Kocsis Zoltán vezényelte a "szokatlanul mély árokban" játszó Nemzeti Filharmonikusokat a Richard Strauss-év kódájához közeledő József-legenda produkcióban, amelynek nyitányaként magyarországi bemutatót is hallhattunk: Strauss Japán ünnepi zenéjét. KRITIKA

November 12-én (és 13-án) a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem fehér drapériával bevont falú pódiuma alól szólalt meg elsőként a Japán Császárság fennállásának 2600. évfordulóját ünneplő muzsika, a mester 1940-ben komponált utolsó nagyzenekari műve, amolyan bevezetésként, kvázi bemelegítésként a József-legendához. Nem mintha egyszerűbb, könnyebb, vagy sokkal kevesebb hangszert alkalmazó műve lenne ez a komponistának, épp ellenkezőleg: az ismert straussi elemek, a mammut méretű zenekaron megszólaló végtelen dallamok, különleges hangszínek az utolsó szimfonikus műben is megtalálhatók. Ráadásul némi couleur locale-t biztosít a gyakran főszerepet játszó gong is (mindjárt a mű elején).

József-legenda
József-legenda

Szóval ha már lúd, legyen kövér, miért is ne szólaljon meg egy magyarországi bemutató, hiszen amúgy is az a célja Kocsis Zoltánnak, hogy végre felcsendüljenek Magyarországon az eddig nem hallott, kivételes nehézségű Strauss-művek is. Mindez - az óriási apparátust foglalkoztató kompozíciók miatt - hihetetlen mélységből. Olyannyira, hogy a karmester feje búbját vagy pálcája hegyét sem lehetett látni a 21. sorból. Ez azonban a hangzásra is rányomta a bélyegét, mivel képzeletemmel időnként korrigálni kellett a hallottakat, és most nem a zenekarra, hanem az akusztikára panaszkodom, hiszen főleg a rézkar - amit Strausst ismerve tudjuk, hogy kiaknáz rendesen - verődött vissza, és keltette azt az érzést, mintha duplán szólalna meg egy-egy hang, fél, illetve egy másodperces eltéréssel.

József-legenda
József-legenda

Kocsis Zoltán vezényléstechnikájáról a fent említett okok miatt nem tudok beszámolni, de az akusztikai jellegű malőrök ellenére is nagyszerű, hajlékony ívekkel rajzolta meg a dallamokat, és fogta egybe az egészet, rávilágítva a darab struktúrájára. Ezt segítendő persze ötletes elgondolás volt a mű részeinek kivetítése, továbbá más színekkel való érzékeltetése: pl. a Tengeri jelenet alatt zöld reflektorok világították meg az üres színpadot, a Cseresznyevirágzás pirosas árnyalatot vett. Bár tobzódott rézfúvós hangokban, de mégis a vulkánkitörés volt a darab legelementárisabban ható része, amolyan straussi viharzene, amit már jól ismerhetünk az Alpesi szimfóniából.  

Kocsis Zoltán
Kocsis Zoltán

Ha nem is beszélhetünk bemutatóról, de mégiscsak 1946-ban mutatták be utoljára Magyarországon balett-produkcióként (a Magyar Állami Operaházban) Strauss százesztendős alkotását, a József-legendát. Az eddig üres pódiumot és látványosan a karzatokat is benépesítette a Szegedi Kortárs Balett társulata, hogy Juronics Tamás koreográfiáját táncolva tárják elénk József és Potifárné történetét. Ahogyan már a Fideliónak adott interjújában Kocsis Zoltán is rávilágított: "Juronics Tamással hosszas egyeztetés után arra jutottunk, hogy semmiképpen nem egy archaizáló és klasszikus díszletekkel operáló produkciót szeretnénk megvalósítani. Valójában az foglalkoztatott minket, hogyan szólhat a darab mai nyelven. Azt hiszem, az adott korban Strauss is ezt tűzte ki célul, a történeti és vallási háttér a köztudottan ateista szerző számára tökéletesen érdektelen volt."

József-legenda
József-legenda

S valóban, ezt Bianca Imelda Jeremias végletekig puritán jelmezei is igyekeztek alátámasztani. Ráadásul Juronics koreográfiája tényleg nem aktualizál, nem historizál, talán inkább egy távoli mesevilágba repít. Leginkább a történetre koncentrál, a műfaj inkább pantomim, mint sima balett, amit Strauss muzsikája igényel is. A zenekaron szinte impresszionista színek szóltak, jóllehet Kocsis is felhívja figyelmünket arra, hogy a mű a szerző modernista alkotása, amelyben „megbújik Stravinsky, Debussy, de Mahler és Ravel hatása is". A folyondár dallamokat és színeket, amelyek a mély árok ellenére is a maguk gazdagságában törnek felszínre, hasonlóan folyondár módon próbálja követni a tánc, bár néha úgy tűnik, nem tud mindig összhangban állni a két művészeti ág, főképp a straussi zene természetéből fakadóan. Juronics jellegzetes, gyakran nyújtott lábakkal és karokkal, gyakran pedig egyszerű, már-már a mindennapi mozdulatokra emlékeztető mozgásokkal operáló koreográfiája szemet gyönyörködtető, de nem elsősorban a kutyafejű (Anubisz) őröket foglalkoztató tömegjelenetekben.

Szegedi Kortárs Balett - Istenes József
Szegedi Kortárs Balett - Istenes József

Az előadás csúcspontja, amikor Potifárné próbálja elcsábítani Józsefet. Horváth M. Gergő visszafogott, szinte naiv Józsefe, de még inkább Zsadon Flóra erotikusan izzó, sőt pulzáló Potifárnéja kiemelkedik a produkcióból. Gonoszsága ide vagy oda, az utóbbi tragédiája valahol megrendítő is. A Potifárt alakító Czár Gergelynek és a púpos Dudut megformáló Csetényi Vencelnek már kevesebb a szerepe, de az előbbi szépen hozza tulajdonképpen karótnyelt karakterét, míg az utóbbi mozgásában is hatásosan ábrázolja a torzszülöttet.    

József-legenda
József-legenda

A megszabadítás, feloldozás központi motívummá válik az előadásban, amit már a korábban említett fehér drapéria is sejtet - még ha az egyensúly fenntartása végett fekete függönyös ajtók is találhatók a pódium közepén, valamint az angyal hangsúlyosnak mondható szerepe, amit azon kívül, hogy a koreográfus, Juronics Tamás maga alakítja - egy izomzatot kidomborító páncélban Vader nagyúrhoz illő hosszú fekete (!) köpennyel (tehát összességében gladiátor-jelmezben) - az is erősít, hogy az ő mozdulatai a legkevésbé táncosak.

Juronics Tamás
Juronics Tamás

Kocsis Zoltán is beszámolt már idézett interjújában arról, hogy a történetet "Hofmannsthal teljességgel átdolgozta és József alakját már-már krisztusi magasságokba helyezte", amire a koreográfia is reflektál a gigantikus egyfelvonásos fináléjában. A mélységből a magasságba, a sötétségből a fénybe, vagyis a feketéből a fehérbe érkezünk az előadás végére - a szolgák leveszik fekete ruhájukat a produkció zárásaképp, hogy az alatta lévő fehérneműben hagyják el a színpadot a közönség sorai mentén kitipegve, mintegy megerősítve, egyértelművé téve a megváltás üzenetét.