Olivér

Prokofjev és Sosztakovics

2014.11.25. 15:10

Programkereső

Az Óbudai Danubia Zenekar december 2-i koncertjén a XX. század két meghatározó orosz zeneszerzőjének műveit hallhatják, Héja Domonkos tolmácsolásában.

Shakespeare tragédiájára írott táncjátékát Prokofjev a moszkvai Nagy Színház együttesének szánta. A színpadi bemutató előtt hangversenyen mutatta be a moszkvai közönségnek 1935-ben a mű zenéjét. A darabból két hangversenyszvitet állított össze, az elsőt 1936-ban Moszkvában, a másodikat 1937-ben Leningrádban mutatták be. Bár a zene a bemutató idején sok vitát váltott ki, és maga a balett, melyhez a kísérőzene készült, még évekig nem kerülhetett bemutatásra a Szovjetunióban, azóta egyike Prokofjev legnépszerűbb kompozícióinak.

Óbudai Danubia Zenekar csoportkép
Óbudai Danubia Zenekar csoportkép

Érzelmi heve, áradó lírája a modern zene legbensőségesebb alkotásai egyikévé avatja. A mű némelyik motívuma a zeneszerző legismertebb témái közé tartozik. Rögtön a Montague és a Capulet családok közti ellentétet baljóslatú, sokszor disszonáns akkordokkal megfestő bevezető után felcsendül az a szilaj, erősen pontozott hangokból összeálló téma, amit ha egyszer meghallottunk, többé vélhetően sosem felejtünk el. Ebben sokat segíthet, hogy a külföldön „Lovagok tánca"-ként is ismert tételt többek között számos dokumentumfilm aláfestéseként hallhattuk, sőt, egy időben a Deep Purple is felhasználta koncertjei felvezető zenéjeként.

Sosztakovics utolsó szimfóniája, az 1971-ben, néhány hét alatt komponált XV. szimfónia a szerző leginkább zavarba ejtő zenekari műve. A gyermeki ártatlanságtól az agyafúrt iróniáig, a megindító pátosztól a hidegfejű szerkesztésig a legkülönfélébb karakterek és technikák kavarognak, nem beszélve a különböző zenei idézetektől Rossinitől Wagneren át Rahmanyinovig. A darab különös, befelé forduló lezárása mintha egyetlen nagy kérdőjel volna: mi végre volt ez az egész?

„Döbbenetes és titokzatos mű ez az 1971-ben, nagybetegen papírra vetett utolsó szimfónia. Csupa frivol, szarkasztikus vicc és csupa mélységes szomorúság. Talán azoknak is igazuk van, akik egyfajta zenében elmondott önéletrajznak értelmezik. Az első tétel volna az ifjúság zenéje. A tragikus hangulatú második a sztálinizmus éveié. A harmadik, a Scherzo nevetné ki a hruscsovi-brezsnyevi időket. És a negyedik volna a búcsú. Brünnhilde jelenik meg Siegmundnak: mint a halál hírnöke. S a Trisztán motívuma tűnik fel A walkür-idézet után, hogy a harmadik hang után furcsán-lemondóan kifacsarodjék. Nincs többé szerelem, nincs többé vágy. Távolról visszhangzanak még az ifjúság dallamai, de a mű vége monoton ütőzakatolás. Feloldódás a csendes-egyenletes, könyörtelen ritmusban." (Kovács Sándor: Új Zenei Újság, 2004.03.27.)