Olivér

Midlife Schubert crisis

2014.12.12. 06:58

Programkereső

Egyszer - amikor még azt hittem, érzelmi kérdésekben lehet érvekkel vitatkozni - egy barátomat kérdőre vontam, hogy közös barátunkat (aki egész addig az ő barátnője volt) miért csapta be, miért hanyagolja, miért bujkál előle. Mire ő: van olyan, hogy az ember arra ébred, hogy akit szeretett, az nem jelent számára semmit. Én ugyan nem nagyon hiszek az ilyesmiben, de mintha Ian Bostridge és Schubert példája is az efféle érzelmi kiürülés lehetséges voltát támasztaná alá. KRITIKA

Bostridge csodás énekes. Úgy kezeli a hangját, mint kevesen. Van is mit kezelni rajta, ez nem az a magától megnyerő, csodálatos hang, amitől megnyílnak a mennyek kapui. Egy tenor hang amúgy is ritkábban ilyen, könnyű a baritonoknak. Ezzel a hanggal dolgozni kell - és érdemes, mert Bostridge úgy kimunkálta, hogy dinamikában, hangterjedelemben és árnyalatgazdagságában is bámulatos, amit tud. Mindemellett nem egy "Pavarotti", egy ripacs operaénekes, aki aprópénzre, népszerű áriákra váltaná tehetségét, vagy szívdöglesztően súgna nékünk egy nápolyi dalt. Nem, Bostridge angol entellektüel, a maga kérlelhetetlen keményfejűségével.

Ian Bostridge és Thomas Adés
Ian Bostridge és Thomas Adés

Ha megnézzük egy évtizeddel ezelőtti Schubert-felvételeit, értjük, miért rajonganak érte oly sokan. A mostani, zeneakadémiai koncertje után ugyanez sokkal kérdésesebb, ambivalensebb. És nem, nemcsak az a különbség, hogy a lemezen egy zongorista (az itthon méltatlanul mellőzött Leif Ove Andsnes) izgalmas és egyenrangú párbeszédet folytat Bostridge éneklésével, most pedig egy zongoristaként kevéssé jegyzett zeneszerző alárendelt, zeneileg és technikailag is gyengécske kísérete fölött játszhatta egyszemélyes színházát. Thomas Adés zongorajátéka időnként olyan, mintha ott se lenne. Az osztinátók hullámzása hiányzik, a balkéz mintha eleve kilókkal könnyebb lenne, mindezt pontszerű és indokolatlan hangsúlyok teszik szaggatottá és zaklatottá. Ami szemben áll az énekes más jellegű zaklatottságával, melyben sokkal inkább az elnyújtott, egyenesen induló, majd erősödésükben éles vibrátóba torkolló hangok képviselik a kirívó manírt, patronszerűen idegesítően. Kettejük összjátéka kellemetlen csendeket, kiürült frázisokat eredményez.

Ian Bostridge és Thomas Adés
Ian Bostridge és Thomas Adés

Azt kell azonban gondolnom, mindez - legalább Bostridge részéről - szándékos volt. Ő ezen az estén nem akart szépen énekelni. Vagy csak néha, egy picit, hogy lehessen hallani, mihez képest ideges, türelmetlen, dühös vagy épp kiábrándult, lemondó. Más kérdés, hogy a sokszor hajszolt tempóban nem gyöngyöztek úgy a futamok, mint a lemezeken, ám az összefutó hangok is a szándékoltan nem szép értelmezést szolgálták, akarva-akaratlan. És még az olykor alulintonált hangokat is idesorolnám, hiszen Bostridge-nak jó a füle, tud tisztán énekelni - ha akar. Ez a Winterreise ilyeténképpen nem az lett, amit megszoktunk. De nemcsak nem az, amit Fischer-Dieskaunál vagy Pearsnél megszoktunk, hanem nem is az, amit Bostridge-nél. Ez most más. Kicsit úgy éreztem magam, mint az ennedik régizenés Négy évszaknál: hogy nem tudom, milyen lesz, de tuti, hogy valami olyat kell hallanom, ami meg fog lepni, különben mi indokolná azt, hogy előadják... Számomra (vagy Fischer-Dieskau vagy Richter vagy más, konzervatív pali számára) Schubert (Vivaldi, Bach, Mozart stb.) önmagában is indok, de van ez a másik vonal is, ahol a kutyák ugatnak, vau-vau.

Ian Bostridge és Thomas Adés
Ian Bostridge és Thomas Adés

És Bostridge-nél ugatnak, hörögnek, morognak. És amit összehoz belőle, az érvényes, az egy elég következetesen végigvitt dráma, csak én nem ezt a Schubertet szeretem. És tíz éve ő sem - pedig azok a felvételek is izgalmasak voltak. A Wasserflut teteje jajgat, az Einsamkeit a végletekig magányos, a Mutban rámennek az indulatok a részletekre (ez már a lemeznek sem a csúcsa), és hiába várjuk a megbékélést a Lindenbaum árnyékában. Bostridge Schubertje a középrészekről szól, és igen, létezik ez a Schubert, de ennyire nem egyoldalú.

A Zeneakadémián úgy megy végig a dráma, hogy a körülmények is ellene játszanak. Valami csipog, megszólal egy mobil, valaki közbeszól, hogy halkítsák le, a közönség tételszünetekben kényszeresen köhécsel. Bostridge-ot mindez zavarja, félő, hogy botrány lesz, szegény nagyothalló bácsi készüléke meg egyre csipog, míg aztán erélyesen rászólnak. (A rászólás indokolt - a mikéntje kevésbé: engem jobban zavar, ha valaki a jogaira hivatkozik, ha valaki a jegy árát követeli vissza, mint egy-egy csipogás, szerintem Schuberthez utóbbi közelebb áll.) Bostridge köhög is, talán beteg - mégsem kása a hangja, de valószínűleg jobban oda kell tenni mögé a technikát, mint ha jól lenne.

 

Mégis, minden ellenérzésem ellenére levesz a lábamról, az előadás végéig. Zúg a taps, majd mikor kivonulunk a teremből, innen is, onnan is csak azt hallom, miért nem tetszett. Azt hiszem, kevesen tudjuk elfogadni, hogy Schubertből (vagy egy kedves, szép és okos nőből, neadjisten belőlünk) ennyire ki lehet ábrándulni. Hogy mi derül ki tíz év múlva? Bostridge elmegy popsztárnak vagy történelemtanárnak? Vagy visszatér a "régi" Schuberthez? Vagy csak kortárs zenét vállal majd? Meglátjuk, s majd akkor tudjuk talán megítélni, hogy amit ma hallottunk, abban mennyi a színjáték, mennyi a tényleges kiábrándultság, mennyi a múló krízis.