Katalin

Mahler hallgatása közben

2014.12.14. 06:58

Programkereső

Sok koncerten vannak szép zenei pillanatok, vannak, amelyek precíz kimunkáltságukkal ejtenek ámulatba, máskor a hangszínek ragyogása kápráztat el. És időnként akad, olyan este, amelyet egyszerűen a zene ünnepének hívhatunk. A december 7-én a Müpában vendégeskedő Bécsi Filharmonikusok és dirigensük, Michael Tilson Thomas hívott bennünket, hogy legyünk részesei egy ilyen ünnepnek. KRITIKA

A teltházas koncerten a műsor sem ígérkezett akármilyennek, első számként Johann Baptist Vanhal: D-dúr nagybőgőversenyét hallhattuk, Rácz Ödön tolmácsolásában, aki már hosszú évek óta a bécsi zenekar gordonszólamának primáriusa. A Csehországban született szerző rengeteget művet alkotott a 18-19 század fordulója körüli évtizedekben, ám mára ezek közül csak egy-kettő csendül fel. A háromtételes versenyműben a szólista egészen elképesztő dolgokat művelt a hangszerrel, amelyről nem lehetett gondolni, hogy ilyen hangok is lakhatnak benne. A gordonka és a brácsa, sőt néha a hegedű hangszínén megszólaló nagybőgő üveghangjai - keverve a balkéz pizzicatóival -, valamint Rácznak a robusztus hangvételt bársonyos hajlékonysággal ötvöző játéka sűrű csendet teremtett a nézőtéren. Vanhal az egészen kisméretű zenekarral csak még inkább ki akarta emelni, fókuszba állítani a szólistát, akinek nem annyira a folyton zakatoló villámsebes figurációk, mint inkább a nagybőgő hangterjedelmének, dallamvivő képességének megcsillogtatása volt a feladata.

Michael Tilson Thomas Rácz Ödön és a Bécsi Filharmonikusok
Michael Tilson Thomas Rácz Ödön és a Bécsi Filharmonikusok

Tartok tőle egyébiránt, hogy ennél nehezebb feladat kevés akad egy bőgőjátékos számára. A nyitótétel markánsabb világában is puha tudott maradni a szólista karaktere, a második tétel fájdalmas-melodikus kadenciája pedig egyenesen egy másik világba emelt bennünket. Azt gondolom, kevesen hallottunk még hasonlóan ezerszínű és expresszív játékot ezzel a hangszerrel, amelyet túlságosan is egyfajta szerepkörben látunk-hallunk mozogni a zenekarban. A professzionálisan kísérő Tilson Thomas pedig az utolsó akkord elhangzásának pillanatában egy hangos bravó!-ra ragadtatta magát, amelyet soktucatnyi követett a nézőtérről.

Michael Tilson Thomas Rácz Ödön és a Bécsi Filharmonikusok
Michael Tilson Thomas Rácz Ödön és a Bécsi Filharmonikusok

A második részben pedig még emeltek a téten: annak a Gustav Mahlernek V.(cisz-moll) szimfóniáját játszották nekünk, akinek reneszánszáról, a két várost összekötő kulturális tevékenységéről e helyt teljesen felesleges írni. Főleg, ha ez az interpretáció azok közé tartozott, amelyben egy idő után nem is a zenére figyel a hallgató, hanem a szó legteljesebb értelmében befogadóvá válik, és inkább már csak azon képed el, amilyen gondolatokat ez a muzsika előhív benne. Nagy utazás, félelmetesen nagy utazás volt ez, nyolcvan percig tartó lenyűgöző építkezés; a zenei folyamatok logikus és kristálytiszta rajzai vettek körül, amelyből tényleg csak néhányat érdemes kiragadni. A trombita fátyolos triolái szinte látható színeket hagytak maguk után a Trauermarschban, amelyben a kopogások és dobbanások is belsővé tudtak válni, tudniillik a dirigens gondosan vigyázott arra, hogy a zene egyetlen pillanatra se legyen színpadias a szó rosszabbik értelmében. Éreztem a tartalékot a rezekben, amelyek szinte utánozhatatlan kultúrával fújtak: életemben nem hallottam hat kürtöt ilyen egységben mozdulni tempóban, dinamikában és karakterben egyaránt.

Michael Tilson Thomas Rácz Ödön és a Bécsi Filharmonikusok
Michael Tilson Thomas Rácz Ödön és a Bécsi Filharmonikusok

Arra sem számítottam, hogy egyszer majd pont az Ötödik kapcsán fogok hazafelé félóráig azon a banalitáson merengeni, hogy a csend ugyanolyan alkotóeleme a zenének, mint a hangok jelenléte. Az előadásban azt is szerettem, hogy mindig volt idő mindenre: a Mahler-interpretálások egyik rákfenéje ugyanis, hogy a sok forte és rezes üvöltés után nem marad hely azok értelmezésére, az egészben való elhelyezésére, ezért utólag a hallgatónak a hatalmas csúcspontok maradnak meg az előadásból. Ezen az estén azonban minden pontosan olyan hosszú volt, és annyira szólt, amennyire kellett: a gyorstétel száguldása közben egy pillanatra sem tudtam levenni a szemem az ellenpontot játszó szekundszólamról, a fafúvók közbevijjogásairól. A keringődallamok ahányfélék, annyi artikulációt, személyre szabott ízvilágot kaptak, Tilson Thomas nem játszatta túl az apró gesztusokat, rászaladásokat, hagyta lélegezni a muzsikát. A Mahler-zene talán legismertebb tíz perce, az Adagietto csodálatosan tömör hangon szólalt meg, és rácsodálkoztam ismét a hárfaszólam fontosságára: az akkordtriolák és -felbontások szokatlan határozottsággal adtak a hosszan elnyúlt dallamíveknek levegőt, belső mozgást.

Michael Tilson Thomas Rácz Ödön és a Bécsi Filharmonikusok
Michael Tilson Thomas Rácz Ödön és a Bécsi Filharmonikusok

A Finale közben pedig tényleg bécsieknek kellett lenniük ahhoz, hogy megmutassák, hogyan nőtt ki ez a szilaj örömzene Brahms I. és II. szimfóniájának zárótételéből - és még az is eszembe jutott, hogy ez a tétel mennyi közös szálon fut Bartók 41 évvel később keletkezett Concertójának fináléjával. Igen, igen, a felszabadult örömzene, amely hallatlanul fegyelmezett és míves kidolgozásban állt elénk. Michael Tilson Thomas teljesen meggyőzően, hibátlan koncepcióval dirigált. Nyolcvan perc alatt a tiszta zene körül, egyetlen szimfónia segítségével. Ritka szép este volt, köszönet érte.