Kelemen, Klementina

A bizonytalan hosszúságú kör

2014.12.23. 08:08

Programkereső

2014-ben ünnepelte hetvenedik születésnapját az egyetlen Kossuth-díjas rézfúvós hangszeres művész, Geiger György. Januárban koncerttel köszöntik, a kerek évforduló kapcsán gazdag, fél évszázados pályájáról, hangszerének titkairól kérdeztük. INTERJÚ

- Hogyan került kapcsolatba a trombitával?

- Soroksáron nevelkedtem, ahol a rézfúvós zenén kívül a harmonikának is nagy kultusza volt. Én már tíz-tizenkét évesen kívülről játszottam A bagdadi kalifa nyitányt. Farkas Antal, aki akkortájt telepedett le Soroksáron, rengeteget tudott a zenéről, ő tanított harmonikázni. Negyvenen-ötvenen is jártunk hozzá, harmonika zenekart alakítottunk. Jól ment, szólókat is játszottam, de továbbtanulni akkor még nem lehetett ezzel a hangszerrel. Aztán jött a véletlen: apám cipőfelsőrész-készítő és -javító műhelyébe betévedt Galambos János, a Rádiózenekar soroksári születésű híres trombitása. Meggyőzte apámat, hogy ez a hangszer a jó választás, a harmonika mellé pedig különösen, mert ha majd lagziban fogok játszani, és kifáraszt a trombitálás, pihenésképen átvehetem a harmonikát.

Geiger György
Geiger György

- Hogyan indult a pályája?

- Húszéves koromban, hét év trombitálás után, csupán tapasztalatszerzés céljából mentem el egy operaházi próbajátékra, és csodák csodájára felvettek, első trombitásnak. Nálam csak a tanárom, Borst Rudolf ijedt meg jobban, aki mint a zsűri tagja és a zenekar szólamvezető trombitása, egyedüliként ellenezte - mert korainak tartotta - felvételemet, ezt évekkel később elárulta nekem. Azelőtt csak amatőr fúvószenekarban játszottam, ahol a trombita az „elsőhegedű", az ember ott szinte le sem veszi a szájáról a hangszert. A szimfonikus zenekarban, de különösen operákban ez másképp van. Sokszor tíz-húsz percig sincs dolga a trombitásnak, de utána kényes szóló következhet. Történt egyszer, hogy egy Wagner-operában idősebb kollégámra hagyatkoztam: ne aggódjak, ő majd figyelmeztet, ha be kell lépnem. Nyugodtan vártam a jelzésére, de amikor ez már gyanúsan hosszú ideje nem jött, ránéztem: csendesen szunyókált.

- Mi kell ahhoz, hogy valaki trombitás legyen?

- Csak a fiziológiai adottságoknál maradva: például szabályos fogazat. Ahogy emlékszem, egyik osztálytársam megdobott kővel, ezért az egyik szemfogam befele állt. Első tanárom, Galambos János elvitt fogorvoshoz, aki fogszabályzó szerkezettel megoldotta, hogy újra egy síkba kerüljön a négy metszőfogam. Másik fontos adottság a megfelelő szájforma: a húsosabb ajak inkább a harsonára és tubára predesztinál, a trombitához vékony száj az ideális, erős szájizmokkal. A tüdőkapacitás szintén fontos, én 196 centiméteresre nőttem, így nekem ez is megadatott. Persze, vannak szabályerősítő kivételek: a leghíresebb osztrák jazztrombitás fogai nem szabályosak, Louis Armstrongot játékosan táskaszájúnak becézték, a tömzsi termetű Maurice André pedig gyönyörű hosszú kantilénákat tudott játszani egy levegővel.

- Hogyan került az Operaházból a Magyar Rádió zenekarába?

-Az Operazenekarnak 1964-ben lettem tagja, majd négy év múlva - miután Arutjunján híres trombitaversenyéből készítettem felvételt a Rádiózenekarral, Pál Tamás vezényletével - delegáció érkezett a Rádióból, hogy felkérjenek elsőtrombitásnak. Kórodi András, aki felvételemkor bennem látta a jövőt, nagyvonalúan elengedett. Hatvanöt évesen mentem nyugdíjba, tehát négy és fél évtizedet töltöttem el zenekarban. Ez idő alatt szólistaként is tevékenykedtem, szoros kapcsolatba kerültem a kortárs zenével. Többek között tíz trombitaversenyt mutattam be és játszottam lemezre. Megalapítottam a Modern Rézfúvós Együttest, amely szintén számos kortárs művet mutatott be, és többször turnézott az Egyesült Államokban. Maros Éva hárfaművésszel megalakult duónk számára is születtek művek, melyek CD-n is megjelentek illetve az EAR együttesben is játszom a mai napig, ahogy a duónk is működik.

- Mire a legbüszkébb?

- Erre a kézenfekvő, rövid válasz: a Kossuth-díjra, mivel trombitás, de egyáltalán rézfúvós zenész se kapott még ilyen kiemelkedő elismerést Magyarországon. Ezzel egy baj van: csak az kaphatja, akinek adják - valakik -, és hogy kinek, az sok mindentől függhet, a szerencsétől is. Ezért az igazi válaszom az, hogy az eltelt ötven évre lehetek a legbüszkébb, amelyet szigorú fegyelemmel, mintegy sportolóként teljesítettem. Mert a trombitálás kicsit sport is, amennyiben az ajkak izomzatának erőállapota, átlagon felüli tüdőkapacitás és a mindennapi "edzések" nélkül elképzelhetetlen a kiemelkedő művészi munka. Hosszútávfutónak tartom magam, aki rengeteg részhajrával nehezítette, színesítette hosszú futását (a szólókoncertekre, lemezfelvételekre, ősbemutatókra gondolok).  Megjegyzem, még most sem szeretném úthenger alá dobni a hangszeremet, mert bár lehet, hogy megszólalt már az utolsó kört jelző csengő, még érzek magamban kedvet és erőt arra, hogy néhány rövid sprintet közbeiktatva még egy - bizonytalan hosszúságú - kört teljesítsek.