Kelemen, Klementina

A könny kicsordul

2015.01.13. 06:58

Programkereső

Az egyik Bartók Fesztiválon nemrégiben Eötvös Péter trombitára írott művei hangzottak el: Eötvös a koncert előtt elmondta, hogy azért éppen trombitára komponált, mert a világ számos jelentős együttesét vezette már, és azt vette észre, hogy azokban rendre magyarok a trombitások. Igaz, hozzátette, többnyire a brácsások is azok. KRITIKA

Valóban: a világ legjobb zenekarai tele vannak magyarokkal. Számos honfitársunk muzsikál a Bécsi, a Berlini Filharmonikusoknál. És nem egy magyar tündököl a világ legjobb régi zenés együtteseiben. Hosszasan lehetne a neveket sorolni, félek, kihagynék valakit. Mindenesetre mindig jó érzés látni olyan nagy művészek, mint mondjuk Cecilia Bartoli, Júlia Lezsnyeva, Andreas Scholl mellett és mögött az ismerős magyarokat.

Az "akikre büszkék" vagyunk táblára felírhatók bátran azok nevei is, akik a világ egyik legjobb karmesterének, John Eliot Gardinernek oltalmát élvezik (pár hónapja egymás után lépett fel Beethovent tartalmazó programmal Gardiner és Simon Rattle, s aki mindkét nagyság koncertjét hallotta, egyöntetűen állította - akárcsak én -, amit Gardiner produkált az unikálisabb, átgondoltabb volt, sokkal jelentősebb élmény). Gardinert volt alkalmam a magyar muzsikusokról faggatni, maga pontosította, amikor azt mondtam, öten is magyarok zenekarában: nem öten, hatan, hiszen a primáriusa is az, Debretzeni Kati. Hiszen ő erdélyi magyar. Kifejezetten örültem, hogy Gardiner őt is magyarként tartja számon, és nyilvánvaló számára kiváló hegedűsének származása. Debretzeni Kati egyébként a zenekarának mozgatója, fényessége, mondta. És valóban: Debretzeni Kati erényei elég egyértelműek: játéka könnyed, minden manírtól mentes, és mindemellett láthatóan jól vezeti, irányítja Gardiner vonós zenészeit. Az is kétségtelen, hogy nem szólista alkat: nem tolja magát előtérbe, kerül minden felesleges virtuózkodást.

Michael Chance
Michael Chance

Annak az (alkalminak tűnő, de remélhetőleg nem csak egyszeri fellépést vállaló) együttesnek, melynek magját külhoni együttesekben is gyakran muzsikáló zenészek adták, Debretzeni Kati volt a lelke, irányítója. Nem egyedüliként a Gardiner zenekarokból, hiszen a remek gambás, Gáborjáni Szabó Kinga is Gardiner neveltjének mondható. Ez a kis kamaraegyüttes - melynek tagjai voltak még: Ujszászi Kinga, Krulik Eszter, Bozzay Balázs, Hornyák Dávid, Klembala Géza - programjának a Könnyeken túl címet adta.

A Fúga új kezdeményezése, a Fúga Barokk Napok, elég erősen indított, ugyanis ezen a többnyire lamentokat, panaszos áriákat tartalmazó esten a zenészekhez a világ egyik legismertebb kontraaltja Michael Chance társult, hogy a Bach família, illetve Buxtehude és Dowland műveit előadja. A Fúga ötletével egykor a Budapesti Építész Kamara állt elő: a Petőfi Sándor utca 5-ben korábban a legendás jazz klub, az Építők Műszaki Klubja működött (ha emlékszik még valaki rá). A FugaKoncertek az egyik brandje a háznak, a Tér/zene kortárs zenés sorozat 2010-ben indult. Mivel a zenei részlegért felelős Rajk Juditnak volt már emlékezetes estje Cenk Karaferya kontraalttal (a női és férfialt hangfekvés közti különbséget demonstrálták), várható volt, hogy kibontakozik majd egy régi zenés fesztivál is.

FUGA Barokk Napok
FUGA Barokk Napok

Meg kell, hogy mondjam, mindamellett, hogy nagyon örülök ennek a kezdeményezésnek (éppen Karaferya köré szerveződött az első koncert), nem ezt a helyszínt tartom a legalkalmasabbnak arra, hogy bélhúros hangszerek megszólaljanak (és akkor még finoman fogalmaztam). Éppen most, Debretzeni Katiék estjén derült ki - hiszen most telt meg teljesen a terem -, hogy a sok lélegző néző miatt bizony nagyon könnyen elhangolódnak itt a hangszerek.

Az, hogy a hegedűk nem mindig szólnak szépen, kevésbé volt feltűnő abban az esetben, ha nem csak egy-két zenész, nem csak egy trió játszott, hanem az egész, ezen alkalomra verbuválódott, kitűnő zenekar. Vagyis: amikor mindenki játszott, remek koncertet hallhattunk. A kisebb apparátust megkövetelő művek kissé feleslegesnek tűntek: Buxtehude G-dúr szonátájában nem szóltak túl szépen a vonósok, a szerző Jubilate Domino című művének élvezetét hamiskás hangok nehezítették, Carl Philipp Emmanuel Bach c-moll, vérmérséklet típusokat ábrázoltatni hivatott szonátája pedig mintha most túl hosszú lett volna: holott Debretzeni Kati mindent megtett, hogy a mű élvezetes legyen: körbehegedülte, udvarolta, járta a melankolikus szólamot adó Ujszászi Kingát.

Debretzeni Kati
Debretzeni Kati

Hogy a koncert mégsem mondható csalódásnak, az a Bach kantáta részleteknek köszönhető: a Lamento néven is ismert Johann Christoph Bach kantátát lenyűgözően szépen szólaltatta meg Michael Chance (különösen a lezárásokban produkált nagyszerűt a pályája delén már túl járó, de még mindig nagyszerű angol, akit egykor gyönyörű kitartott hangjaiért szerethettünk).

A szünet után elhangzó két Johann Sebastian Bach ária volt az est abszolút csúcspontja: bár Chance valószínűleg már több ezerszer énekelte az Es ist vollbarcht áriát a János passióból, drámai előadása felülemelkedett minden rutinon. Itt mutatkozott meg a leginkább az együttes rendkívülisége is: ekkor, és egyébként is, Bozzay Balázs emelkedett ki a kompániából gazdag, érzékeny szólamrajzával. (Az egyébként nagyon kvalitásos Klembala Géza ellenben mintha nem vette volna komolyan a fellépést. Kissé nyeglén játszott, mintha számára egy vagy két hang is elég lett volna olykor egy akkordhoz). A BWV 54-es Kantáta Wiederstehe áriája zárta volna az estét, de a lelkes közönség még kikövetelt egy ráadást: Chance Dowland Lachrimae-jét adta elő (a szerelmes változatot). Ez volt az a pont, amikor azt gondoltam: megértettem, miért szerepel annyi magyar zenész nagynevű együttesekben. Itt tűnt fel igazán, hogyan élnek és lélegeznek együtt ezek az egyébként nem összeszokott zenészek. Igen, ez túl volt a könnyeken, túl az egyszerű zenei szépségeken. És megbocsáthatóvá tett minden korábbi botlást.