Jenő

Chiaroscuro

2015.01.20. 06:36

Programkereső

A Felvilágosodás Korának Zenekara sokunk számára meglepő módon nem barokk vagy klasszikus repertoárral lépett a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadára, hanem a késő romantika nagy orosz mestereinek műveiből válogatta össze műsorát. KRITIKA

A 19. századi orosz zeneszerzés két legemblematikusabb figurájának zenéjét helyezte egymás mellé a nyugodt szívvel jó értelemben vett sztárkarmesternek is mondható orosz üstökös, Vladimir Jurowski. A Muszorgszkij és Csajkovszkij műveit is historikusan játszó angol együttes nemcsak a későbbi korok zenéitől nem riad vissza (és játssza azokat az adott kor hangszerein), de amint azt a műsorfüzetből is megtudhattuk, „a zenék tálalásában, a közönséggel való kapcsolattartásban" napjaink eszközeit is felhasználják. Így például a közösségi oldalakon is előszeretettel hirdetik műsoraikat. De ezen talán már nem lepődünk meg, bármennyire is kiemelte az együttes igazgatója, Stephen Carpenter. Mondhatnánk, ez csak a körítés, a külcsín. De mi van mögötte? Ahogyan Gadamer is érvelt annak idején, „az eredeti feltételek helyreállítása reménytelen erőlködés létünk történetisége miatt", vagyis nem elidegenítő turistalátványosságot akar a közönség, hanem élő művészetet, amihez minden kor hozzáteszi a sajátját, talán megőrizve emellett bizonyos hagyományokat. Persze a Facebook meg a Twitter hagyján a művészi élmény szempontjából, még talán azt is elfogadjuk, ha valaki a csembalójára kitett táblagépről olvassa a kottát (itt nem volt ilyesmi, viszont akad rá példa), de az már végképp összezavarhat, ha - és most muszáj hangsúlyoznunk - a historikus előadást hangfelvételről bejátszott zenei részletekkel vegyítik. Számomra ez már kicsit megkérdőjelezi a bélhúrokat.

Vladimir Jurowski és A Felvilágosodás Korának Zenekara
Vladimir Jurowski és A Felvilágosodás Korának Zenekara

A Borisz Godunov jeleneteinél a harangozást és a Borisz halálakor megszólaló siratókórust felvételről hallhattuk, mentségükre szolgáljon, szintén Jurowski vezényletével. Az elidegenítést érdekes módon pont itt éreztem leginkább. Akkor pedig különösen zavaró az ilyesmi, ha az arányok sincsenek megfelelően eltalálva, mert hát reszeltek a vonósok rendesen, mégsem sikerült esetenként túlharsogniuk a harangzúgást. Tegyük hozzá, az pedig ezek után még érdekesebb, hogy akkor miért nem játszották be a kórust az operából először elhangzó koronázási jelenetben? Továbbá Sujszkij herceget sem hallhattuk, amint az Uszpenszkij-székesegyház tornácán kiáltja: „Да здравствует царь Борис Федорович!" (Éljen Borisz Fjodorovics cár!). Amit viszont hallhattunk, az a későbbiek folyamán szerencsére egyre jobban szólt, bár a tuba a koronázási jelenet elején inkább hajókürtre emlékeztetett, a fagottnál is csak egy-két zizzenés jelezte, hogy épp melyik irányból jöhet a kissé preparáltnak tűnő hang. 

Vladimir Jurowski és A Felvilágosodás Korának Zenekara
Vladimir Jurowski és A Felvilágosodás Korának Zenekara

Az igazi élményt azonban Szergej Leiferkusz nyújtotta: a nagyszerű orosz bariton énekelte el az opera három jelentős részletét (a már említett koronázási jeleneten kívül a második felvonásbeli monológot, valamint Borisz halálát). Egyik kedvenc lemezemen épp Leiferkusz énekel Muszorgszkij-dalokat - a híres ciklusokon kívül önálló kis kompozíciókat is -, ekkor figyeltem fel arra a gazdag színskálára, amit az orosz művész képes megmutatni. Éneklése még most is, közel a hetvenhez, intelligens, fényes, világos, tegyük hozzá, számtalan árnyalattal. Játéka érzékletes, de visszafogott, tisztában van a koncertszerű előadás kívánalmaival. Azonban akik elsősorban Gyaurovot, Boris Christoffot vagy Nyesztyerenkót szokták meg Borisz hangjának, azoknak Leiferkus túl világos, szinte fiatalos. A legdrámaibb rész talán Borisz halála volt. Mindemellett már nem mindig szól át a zenekaron, ami nem feltétlenül az ő hibája, mert mintha a canopy sem a megfelelő helyén lenne a hangterelés szempontjából. A zenekarnak az arányai egyébként egyre jobbak a koncert előrehaladtával, a sötét tónusok időnként világosodnak, sőt lassan, de biztosan felvilágosodnak (nem hagyhattam ki e sziporkát).

Vladimir Jurowski és A Felvilágosodás Korának Zenekara
Vladimir Jurowski és A Felvilágosodás Korának Zenekara

A Borisz-részletek előtt az Éj a kopár hegyen eredeti változata szólalt meg, amit nemcsak azért említek most, fordított időrendet követve, mert a hangbejátszás kérdéskörével kezdtem el foglalkozni először, hanem mert nehezen tudtam mit kezdeni azzal, amit tapasztaltam. Ezt az ős-változatot 2005-ben hallottam először és eddig utoljára hangversenyen, szintén a Müpában, a Philharmonia Zenekar és Esa-Pekka Salonen értő olvasatában (amit lemezre is vettek), és akkor nem éreztem azt, hogy Muszorgszkij ennyire rossz hangszerelő lenne. Persze az ősalakban nemcsak a hangszerelés szikárabb, tömbszerűbb - bár a tömbök néha úgy váltják egymást, mintha a schönbergi Klangfarbenmelodie-ra hallanánk egy jó példát, ami elég merész, valljuk be -, de hiányoznak belőle az olyasfajta romantikus mozzanatok, mint amilyen a Rimszkij-Korszakov által átdolgozott változatban a lassú zárószakasz lágy fuvolaszólóval, a hárfa-kíséretben elomló hangzatfelbontásokkal. De nem ezzel volt a baj, sőt ez lenne Muszorgszkij igazi oldala. A hangzás gyakran szinte kakofon volt, nem lehetett felfedezni az arányokat: főleg a dallamokat játszó fúvósokat lehetett alig hallani, a rezesek szinte lyukasan szólaltak meg, cserébe a timpani mennydörgése mindent elsöprő erővel, folyamatosan jelen volt. És még a struktúra sem volt kivehető. Pedig Jurowski szerencsére nem a taktírozó fajtából való karmester: folyamatokat, íveket rajzol kezeivel, ráadásul mindezt kevés mozgással. 

Vladimir Jurowski és A Felvilágosodás Korának Zenekara
Vladimir Jurowski és A Felvilágosodás Korának Zenekara

A második félidőben Csajkovszkij I. (g-moll) szimfóniája, a Téli álmodozás alcímű tizenharmadik opus hangzott el. Az első részben gyakran tapasztalható zenekari massza ekkorra körvonalazódott. Már rögtön a darab elején feltűnt, hogy tud ez az együttes pasztellszíneket is játszani, megy a piano és pianissimo is, nem kell, hogy a mezzoforte legyen a leghalkabb megnyilvánulás. Rengeteg érzékenység, finomság jellemezte játékukat, a finálé fúgaszakasza pedig értelemszerűen - hiszen mégiscsak egy historikus együttesről van szó - professzionálisan és hitelesen szólalt meg. A pezsgő, sőt kirobbanó utolsó tétel után a ráadás introvertált, kontemplatív hangvétele erősen hatott: Csajkovszkij vonósokra írott Elégia Ivan Vasziljevics Szamarin emlékére című darabjában egyszerre sóhajtottak a hangszerek, a szépen áradó dallamok, a nagyszerűen formált, rezignált előadás sok mindenért kárpótolt a hangverseny végén, kár lett volna korábban a ruhatárhoz rohanni.