Katalin

Változások művésze

2015.01.26. 08:00

Programkereső

Kevés jelentős zeneszerzőnek adatott meg, hogy szemtanúja legyen a 20. század radikális fordulatokban bővelkedő, botrányoktól és tragédiáktól sem mentes zenei fejlődésének - annak, ahogy a két világégéstől és a hidegháborús vetélkedéstől sújtott kulturális térben a zeneművészet társadalmi szerepének megítélése is folyton változott, sőt olykor már maga a zene fogalma is újradefiniálásra szorult. MÜPA MAGAZIN

Hosszú élete során Igor Stravinsky (1882-1971) azonban nemcsak végignézte a 20. századot, hanem művészetével intenzíven alakította is azt.

Igor Stravinsky
Igor Stravinsky

Életműve nemcsak időkeretei miatt páratlanul gazdag, hanem zeneszerzői stílusának és zenei szemléletének folytonos alakulása okán is. Ezt a szüntelen mozgást az évek múlása és a történelmi események mellett Stravinsky helyváltoztatásai is elősegítették: az orosz származású és ifjúságát szülőföldjén töltő komponista előbb a "19. század fővárosát", Párizst, majd Svájcot választotta élete és munkája helyszínéül, 1939-ben pedig az Egyesült Államokban telepedett le. A felsoroltak közül a legtöbben egyértelműen Párizst tartják Stravinsky szellemi otthonának. Kétségtelen, hogy a mester a Szergej Gyagilev által vezetett Orosz Balett felkérésére komponált műveivel (például a Petruskával vagy A tűzmadárral) itt érte el első igazán jelentős sikereit, és itt vált egy olyan, képzőművészeket, színházi szakembereket, írókat és zeneszerzőket egyaránt magába foglaló "hálózat" részévé, amelynek nagy szerepe volt az európai modernitás irányvonalainak kialakításában és terjesztésében.

A Tavaszi áldozat bemutatója

A múlt század tízes éveinek elején Európa-szerte egymást érték a modern színpadi- és zeneművek bemutatóit kísérő botrányok. Összetűzésre került sor a modernitást pártolók és ellenzők között például Bécsben (Schönberg, Berg és Webern egyik bemutatkozó koncertjén) és Moszkvában (Prokofjev 1. zongoraversenyének premierjén). A művészet két akkori fővárosát, Londont és Párizst szintén nem kerülték el azok az - esetenként nemzetközi visszhangot kiváltó - események, amelyeket közfelháborodás, valamint akár tettlegességig fajuló vita kísért. A Tavaszi áldozat 1913. május 29-i első előadása a Théâtre des Champs-Élysées-ben egyike a 20. századi zenetörténet leggyakrabban emlegetett skandalumainak, pedig ma már tudjuk: a bulvárlapok számára még hosszú ideig témát szolgáltató darab kevésbé a zene, inkább a nézőtéren ülők egy részét éles kritikára késztető koreográfia miatt futott először zátonyra. Egy év sem telt el, és az Orosz Balett botlására a párizsi közönség már szinte nem is emlékezett: 1914 tavaszán koncertszerű előadásban a Tavaszi áldozat zajos sikert aratott.

A többek közt Debussyvel, Satie-val, Milhaud-val, az író Jean Cocteau-val és Paul Valéryvel, valamint Pablo Picassóval is baráti kapcsolatot ápoló, s velük fontos művészeti eszmecseréket is folytató Stravinsky rövidesen a párizsi zenei élet egyik legfontosabb személyiségévé lépett elő, aki részben kora meghatározó művészeti trendjeinek (például az expresszionizmus, a bruitizmus és primitivizmus) felhasználásával találta meg saját hangját, részben viszont maga adott szabályt az új zenének. Ez az időszak - a tízes évek eleje - Stravinsky úgynevezett modernista korszaka, amelynek gyújtópontjában egyértelműen a Tavaszi áldozat áll, az a darab, amely színpadi műként ugyan a 20. század egyik legbotrányosabb premierjével írta be magát a történelembe, zeneműként ugyanakkor rövidesen rendkívül sikeres lett, mert a formabontó (például a harmóniai és ritmikai keretek szétfeszítésére irányuló) elemeket a közönségnek nagyon is tetsző hangzással sikerült ötvöznie.

Mikor azonban még mindenki Stravinsky zenéjének eredetiségéről és frissességéről beszélt, az oranienbaumi születésű komponista művészete már új irányt vett, és a lázas jövővárást, amely a futuristákkal is szimpatizáló szerzőt ekkoriban jellemezte, lassanként az elmúlt évszázadok tradíciójának újrafelfedezése váltotta fel. Ez az úgynevezett neoklasszikus alkotói korszak, melynek termése nemkülönben friss és eredeti, még ha a klasszikus formák iránti érdeklődés, a korábbinál letisztultabb vonalvezetés és a látványosan higgadtabb, objektívebb hangvétel a kortársak némelyike számára a múltba fordulást jelentette is. A fordulat A katona történetével és a Pulcinella című balettel kezdődött, s valamikor az Oktett és a Mavra megszületésének idejére forrott ki az a zeneszerzői eszköztár, amely aztán közel három évtizeden át meghatározta a műfajukat és formájukat tekintve továbbra is rendkívül sokrétű kompozíciók sorát.

Schönberg és Stravinsky

Legkésőbb Theodor Wiesengrund Adorno 1949-ben publikált híres művének, Az új zene filozófiájának megjelenése óta zenetörténeti közhelynek számít Arnold Schönberg és Igor Stravinsky szembenállása és rivalizálása. A 20. század e két jelentős komponistája valóban nem szívelte egymást, és a másikkal szembeni - elmarasztaló - véleményének mindkét fél hangot is adott. Schönberg még Stravinsky talán legnagyobb hatású művét, a Tavaszi áldozatot is zsákutcának tartotta, úgy vélve, hogy művei megalkotásakor orosz kollégája elsősorban a közönség igényeit tartja szem előtt, és csupán a jelennek alkot. A Stravinsky sikereit minden bizonnyal féltékenyen szemlélő bécsi mester saját magát ugyanakkor előszeretettel nevezte a jövő - belső szükségszerűségből alkotó - prófétájának. Hiába hitte azonban Schönberg, hogy mindenkinek a zene általa és tanítványai által kifejlesztett "új anyanyelvét", a dodekafóniát kell beszélnie. Stravinsky sokáig elutasította az új kompozíciós technikát, annak megalkotóját pedig inkább zenei laboránsnak, mintsem művésznek tekintette. Ezért is olyan különös, hogy élete utolsó szakaszában, nagy riválisa halálát követően Stravinsky végül felhagyott az ellenállással, és utolsó éveit annak a módszernek szentelte, amelyről korábban azt gondolta, hogy képtelenség vele elfogadható minőségű zenét alkotni.

Fentebb azt mondtuk: kevés zeneszerzőnek adatott meg, hogy ilyen szélességében végigtekintsen a 20. század zenei spektrumán. Legalább ilyen ritka az is, hogy valaki hetven esztendősen késztetést érezzen arra, hogy valami olyat is kipróbáljon, amit addig sohasem tett. Márpedig Stravinsky az ötvenes években, éppen azután, hogy egyik legnagyobb ellenlábasa, Arnold Schönberg távozott az élők sorából, a bécsi iskola addig általa elutasított módszerét, a dodekafóniát és a szerializmust is elsajátította, és pályafutása talán legtalányosabb, egyszersmind legkevésbé ismert utolsó remekműveit (például az Introitust vagy a Threnit) már e stílusban komponálta. Valóban maratoni hosszúságú koncertsorozatra van szükség ahhoz, hogy az imént említett korszakok mindegyike megelevenedjen a közönség számára. A Budapesti Fesztiválzenekar zenészei és vendégeik azonban készen állnak a megmérettetésre: a hallgatók tizenegy koncerten ismerkedhetnek Stravinsky életművével.


A Budapesti Fesztiválzenekar és a Művészetek Palotája 2015. február 7-én Stravinsky-maratont tart, ahol délelőtt 10:30-tól este 21:00-ig élvezhetjük a 20. század egyik legmeghatározóbb zeneszerzőjének műveit.