Erzsébet

Billentyűk és milliók

2015.01.28. 08:32

Programkereső

A Bogányi-zongora lenyűgöző formatervezése, zengő hangja nem vitás - más kérdés, hogy a szakmai kiválóságból lesz-e üzleti siker, cseng-e majd a húrokhoz hasonlóan a kassza is? MAGAZIN

A Bogányi-zongoráról több külföldi oldal írt elismerően az utóbbi napokban, a classicfm.com például a legmenőbb zongorának nevezi, de a brit Guardian is alaposan körbejárja a témát. Ezek a cikkek elsősorban a design-ról, másodsorban a nyilvánosságra hozott műszaki részletekről szólnak, a hangzásról nem - ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a zongorát élőben csak a sajtóbemutató résztvevői és a Zeneakadémián tartott első koncert közönsége hallhatták. De mitől lehet - lehet-e egyáltalán - egy új zongora nemcsak formájában és hangzásában különleges, hanem a kereskedelmileg is sikeres?

Bogányi-zongora
Bogányi-zongora

(Jelen cikknek deklaráltan nem célja a fejlesztés jelentős részben állami finanszírozásának boncolgatása - kizárólag az új hangszer piaci esélyeiről kérdeztük forrásainkat.)

Egy utazó sztárzongorista abban különbözik a többi hangszeren játszó sorstársaitól, hogy minden alkalommal másik hangszeren kell tökéleteset produkálnia. Amíg egy hegedűs, vagy csellista azt a hangszert szólaltatja meg a pódiumon, amelyet sokszor már évek-évtizedek óta birtokol és minden ízében tökéletesen megismert, egy utazó zongorista jó esetben két, tipikus esetben egy nappal a koncert előtt ismeri meg a hangszert, amin játszania kell. (És nem ritkán csak a koncert előtt néhány órával.) Vannak persze ritka kivételek - pl. Schiff, vagy Barenboim -, akik megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy egy féltonnás, hidegre-melegre, páratartalomra, mechanikai behatásra egyaránt érzékeny féltonnás preciziós szerkezetet vitessenek magukkal koncertről koncertre, de ez valóban talán öt-tíz művészt jelent.

Ebből - és nem másból - következett logikusan a Steinway "világuralma": az a tény, hogy az évtizedek alatt folyamatosan kimagasló és egyenletes minőséget produkáló D-modell kváziszabvány lett a világ valamennyi koncerttermében. Nem azért, mert mindenre ez a legjobb: sokak szerint a Bösendorfer vagy a Bechstein ideálisabb a bécsi klasszikus repertoár számára, egy Fazioli lenyűgözően hatalmas, csengő hangja pedig szinte biztosan alkalmasabb a nagy romantikus művekhez - ugyanakkor nem sok Bach-játékos választaná. De egy jól beállított Steinway mindenre alkalmas, és legfőképpen minden zongorista kb. evidens módon ismeri, nem tartogat számára meglepetést. És egy érkező szólista elsősorban ezt várja el attól a hangszertől, amelyet csak pár órája van megismerni.

Az első hangszer tehát minden teremben a Steinway D, és mivel minden zongora időnként felújításra szorul, a für alle fälle szellemében általában a második hangszerbeszerzés is ez. Ha a büdzsé engedi, emellé jöhet néhány esetben egy Yamaha (a jazzistákra is gondolva), egy Fazioli, vagy egy Bösendorfer Imperial, ami nemcsak hosszabb a Steinway D-nél, de még néhány extra is hang található rajta. (Nyilván nincs olyan mű, amely kihasználná ezeket, a cél a harmonikus rezonancia kiterjesztése volt - és persze egy újabb „leg" a marketing-anyagban.) Esetleg egy csembaló - ami persze nem zongora, viszont tipikus esetben sokkal több barokk produkció tart rá igényt, mint ahány zongorista hálás azért, hogy Faziolin vagy Yamahán is játszhat. Vagy egy Bogányi-zongorán.

A Bogányi zongora tehát nem fogja a Steinwayt letaszítani a trónról - de szerencsére nem is ez a küldetése. Azok a hangversenytermek fogják megvásárolni, ahol már van legalább 2-3 koncertzongora - de ilyen is van jó néhány szerte a világon. Szakértőkkel beszélgetve úgy tűnik, a Bogányi-zongora erőssége éppen abban van, amit a sajtóbemutatón és a koncerten hallhattunk: a romantikus és még inkább az impresszionista repertoár, valamint a jazz áll a legjobban a hangszernek, ugyanis sokkal jobban zeng, nagyobb és csengőbb a hangja, mint a hagyományos testű hangszereknek. Ugyanez azonban valószínűleg nem előny, inkább hátrány a kb. 1800 előtti (azaz a modern Hammerklavier születése előtti) műveknél és a 20. századi illetve kortárs repertoár jelentős részénél is.

De a valódi célközönség valószínűleg azokból áll majd, akik keverik a polonézt a polinézzel - néhány zeneőrültet és hangversenytermet leszámítva olyanok fogják megvenni a Bogányi-zongorát, akiknek egy gyönyörűen formatervezett, ritka és legfőképpen méregdrága luxuscikk beszerzése nem extra mutatvány, hanem napi rutin, kötelező alapgyakorlat. Ha el lehet adni 30 millióért egy drágakövekkel kivert (és borzasztó csúnya) iPhone 5-öt, akkor el lehet adni alig kétszer ennyiért egy speciális zongorát is, ami ráadásul iszonyat jól néz ki a nappaliban. Nem lennénk meglepve, ha az eladási számokban végül nem a koncerttermek, hanem az arab olajsejkek, kínai újgazdagok és persze a londoni orosz milliárdosok mutatkoznának erősnek - a zongora árazása, pozicionálása is láthatóan ezt célozza, közel négyszeres áron kínálják a Steinway D modellhez képest. Ez világos üzenet, kb. ugyanaz a szorzó, mint egy Mercedes - egy "standard" luxusautó - és egy Bentley között, aki az utóbbit veszi, nem nagyobb kényelemre, vagy jobb vezethetőségre vágyik, hanem egy státusszimbólumra. Persze az überprémium kategóriába nehéz betörni - de megvan az esély rá, hogy a Bogányi-zongorának sikerül.