Előd

A (t)rendhagyó autentikus

2015.03.04. 06:58

Programkereső

A különc Fazıl Say ismét vihart kavart, most épp tapsvihart, és nem posztjaival, hanem játékával. A török zongorista február 23-án teltház előtt játszott Mozart és saját műveiből a Zeneakadémián. KRITIKA

A Zeneakadémia új szokása, a ráadás utáni harmadik visszatapsolást követő hirtelen és finoman jelzőértékű villanyfelkapcsolás tudta csak elfojtani azt a teljesen megszokott lelkesedést, melyet Say valamennyi hazai koncertjén kivált a közönségből. Megpróbálok minden elfogultság nélkül nyilatkozni: Fazıl Say koncertje ismét tökéletes kikapcsolódás volt. A szólózongora-koncert műsorának első felében két Mozart-szonátát hallottunk, míg a szünet után a máskor többnyire ráadásként szereplő Say-művekből szólalt meg fél tucat. A ráadásban pedig megtapasztaltuk, hogy ez a két világ nem is áll olyan messze egymástól.

Fazıl Say
Fazıl Say

Sokat boncolgatott téma Fazıl Say és a zongora viszonya; hogy a zongorista miként válik eggyé hangszerével, milyen magas fokon képes megvalósítani elképzeléseit a zongorán. Ezen a hangversenyen számomra ez a jelenség a dinamikában, azon belül is a pianókban nyilvánult meg. Mintha csak közvetlenül a húrokra hatott volna, Say olyan érzékeny, olyan leheletnyi pianissimókat produkált, amelyek aligha hihető, hogy kalapácsütések útján születtek. A pianissimók profizmusát azok teltsége adta: a minimális hangerő ellenére a hangzás mindvégig intenzív maradt, egyetlen hang erejére sem lyukadt ki ez a csillogó, hízó buborék. A hang eljutott a Nagyterem legutolsó és legtávolabbi réséig is, mindvégig tisztán hallható és érthető volt, az elképzelhető leghalkabb hang, mely törékeny, egyetlen rossz érintésre megszakad, de kellőképp értő kezek között életben marad. Nem tudnék könnyen még egy előadót mondani, aki elmerészkedett a zenei hang ezen határáig. Fazıl Say elmerészkedett, és életben tartotta a hangot, sőt, varázslatos, tündérien csilingelő dallamaival sok piano/pianissimo-szakasznak új értelmet adott.

Fazıl Say
Fazıl Say

Az új értelmek, nagy rácsodálkozások és aha-élmények Mozart műveiben jelentek meg leginkább. A c-moll (K 457) és a C-dúr (K 330) szonáta előadásában nem volt semmi szabálytalan, nem voltak önkényes egyénieskedések. Fazıl Say mégis olyan gazdagnak és változatosnak állította be Mozart zenéjét, amelyre csak kevesen képesek. Természetesen ez a gazdagság és változatosság mind benne van Mozart zenéjében, csak épp kellően bátornak és kreatívnak kell lenni ahhoz, hogy kiolvassuk ezeket a kottából, hogy meglássuk a lehetőségeket a hangjegyek között. No, meg el kell vonatkoztatni minden hagyományos interpretációtól, és csak azokat a gyakorlatokat megőrizni, melyek az előadás autentikusságát segítik elő. Fazıl Say esetében pedig pontosan ez történt. Egyenletesen gyöngyöző tizenhatodok, az előírásoknak megfelelő díszítések és pontos hangsúlyozások.

Fazıl Say
Fazıl Say

A tizenhatod-menetek egyenletessége relatív (funkciójától függően változó, de egyenletesség érzetét keltő), a díszítések előkészítése és megvalósítása intenzív és minduntalan újszerű, a hangsúlyok dinamikája pedig szélsőséges volt. Utóbbi okozta talán a legnagyobb feltűnést. A Say által kiemelt hangsúlyokat mind előírta Mozart, gyakran mégsem halljuk ki a darab hallgatása közben. Ezúttal azonban egyetlen hangsúlyozottnak írt hang sem kerülte el a figyelmünket. Fazıl Say elsősorban az ismétlődő részek megvariálása céljából fordult a hangsúlyok kikarikírozásához. Néhol a dallamot is háttérbe szorította, hogy egy-egy szekvenciális vagy ritmikájában különleges belsőszólamot bemutasson, kiemeljen.

Fazıl Say
Fazıl Say

Mindenki érzékelte ezt az egyedi értelmezést, hiszen Say Mozart legismertebb szonátájának, az A-dúr szonátának két tételét adta ráadásnak a hangverseny legvégén. A variációs első tételben mindig kihasználta az ismétlésben rejlő lehetőségeket: dinamikában, hangzásarányban és az említett súlyozással sorkiemelőként vezette figyelmünket a szólamok között. A tétel végére attacca rákötött török indulót is kimozdította a fülünkben élő sablon hangzásképből. A tétel annál is inkább különleges volt, hiszen a török zongorista kedvelt ráadásáról van szó, melyet saját átiratában szokott előadni. Ezúttal ragaszkodott Mozart eredetijéhez, de bele-belecsente parafrázisának hangulatát.

Fazıl Say
Fazıl Say

A második félidő Fazıl Say saját kompozícióiból állt. Átmenetként a félidő elején egy Zongoraszonáta állt. A darab - mint sok Say-mű - Bartók Allegro barbarójának és a jazz világának különös egyvelege. Megjelentek az ostinatoszerű basszusok, melyek maximálisan kihasználják a zongora adottságait. Nem maradt el a húrokhoz való nyúlkálás, a hangok preparálása sem. Ha már preparált hangok: sokadszorra is hatással volt rám a Kara Tropak (Fekete föld), ahol Say egyetlen basszusmenetből és egy preparált hangokból álló dallamból építi fel művét, melyet a húrokra tett kezének finom mozdulataival mégis árnyalttá és változatossá tesz. Tény, hogy Say stílusa viszonylag kiszámítható, egy egész félidőn keresztül hallgatva talán egysíkú is, de a hagyományos és avantgárd elemekből, valamint népi motívumokból épülő jazzesen virtuóz darabok ilyen mennyiségben is elkápráztatják a közönséget. Figyelni, ahogy rátapos a pedálra, ahogy hosszú ütemeket összezenget vele, lesni, ahogy simogatja a billentyűket, majd félelmetesen belecsap egy oktávmenetbe, várni, hogy miként fog megtréfálni egy már ismerős zenei anyagnál - megunhatatlan móka és szórakoztató felüdülés.

Fazıl Say
Fazıl Say

A koncerten tehát semmi sem úgy ment, mint egy átlaghangversenyen, mégis minden a helyén volt. Nem történt szentségtörés, mégis feledhetetlenül egyéni zenélést hallottunk. Say határokat feszeget, de sosem lépi őket túl. Kezei alatt szó szerint újjáélednek a zeneművek. Lehet ő a zenész szakma egyik legmegosztóbb személyisége, egy azonban tény: Fazıl Say jelenség.