Bence

Kocsis Zoltán: Találkozásaim Szvjatoszlav Richterrel I.

Richter 100

2015.03.20. 13:59

Programkereső

Szvjatoszlav Richter, a XX. század minden kétséget kizáróan legfontosabb zongoristája március 20-án, éppen száz évvel ezelőtt született. Az évforduló alkalmából a Fidelio.hu sorozatot indít, amelyben Kocsis Zoltán eleveníti fel egy-egy személyes, Richterhez fűződő emlékét. MAGAZIN

Amikor először láttam-hallottam, már túl volt önmarcangoló korszakán, ami a külsején is jól látszott: 1969 november 18-án este fél nyolckor egy kissé kopaszodó, pocakos, joviálisnak tűnő úriember sietett - mert Richter mindig is sietett, "szinte menekül[t] a zongorához, hogy erőt merítsen a billentyűkből" (Pilinszky János) - ki a pódiumra, hogy belekezdjen Schubert: Hüttenbrenner-változataiba (D 576).

Ezt a művet akkoriban alig ismerte valaki, talán még annyira sem, mint a műsor második felében felcsendülő Rachmaninov-prelűdöket. De a budapesti közönséget ez láthatóan nem zavarta: a Zeneakadémia nagyterme zsúfolásig megtelt, mint 1954 óta bármilyen helyszín az országban, ahol Richter-hangversenyt hirdettek. A második emeleti karzaton helyet foglalva jól emlékszem az izgatott várakozásra, a félhomályra, a zongorát körülvevő széksorokban feszülten figyelő hallgatókra, a kissé teátrális, sőt szakrális légkörre, ami Richtert ahelyett, hogy feszélyezte volna, inkább inspirálta. Igen mély nyomokat hagyott bennem a hozzáállás komolysága, a precizitás, amely mögött felsejlett a megszámlálhatatlanul sok munkaóra. De talán ennél is fontosabb, hogy több, mint negyven év sem tudta kitörölni emlékeimből azt a stílustisztaságot és a hozzá szervesen kapcsolódó játékfiziológiát, amelynek nem kevés megoldását, hangzó anyagként való megjelenítését ma is fel tudom idézni.

Szvajtoszlav Richter
Szvajtoszlav Richter

A hit, amivel Schubert variáció-sorozatához nyúlt, az első pillanatban eloszlatta bennem a mű viszonylagos jelentéktelenségéhez kapcsolódó sztereotip gondolataimat. Semmi hiányérzetem nem volt a Schumann: Fantasiestücke, Op. 12 c. sorozatából kihagyott két tétel miatt, elhittem, hogy a Grillen és a Fabel Richtert egyszerűen „nem érintik meg". No de a többi! Mérhetetlenül más volt ez ahhoz képest, ami addig számomra csak jobb-rosszabb minőségű rádióadásokból volt hébe-hóba elcsíphető: először tulajdonképpen ekkor éreztem meg, mit nevezünk személyes kontaktusnak, ezeknek a benyomásoknak hatására kezdtek homályos fogalmaim támadni a „hangjegyek közötti" tartalomról, Richter művészete döbbentett rá a pillanat jelentőségére, szemben az örökkévalóság megcélzására irányuló hasztalan erőfeszítéssel. És Rachmaninov, az addig lesajnált, lenézett - sőt nem kevesek által megvetett - későromantikus alkotó pedig az élmény hatására egy csapásra elsőrendű szerzővé avanzsált, legalábbis legbelső, privát értékrendemben. Sohasem felejtem a koncert után saját, a műsor összeállítására vonatkozó korábbi fanyalgásait sürgősen revideáló Pernye András oszlophoz támaszkodó alakját, ahogy Richtert - aki ekkorra már valószínűleg az épületet is elhagyta, szokása szerint megszökvén a gratulálók elől - és művészetét „mesterinek" aposztrofálja. De a hangversenyről írott kritikájában is világosan fogalmaz:

"Richter... minden válságot túlélt: a belőle sugárzó, néha rémületes, de mindig felemelő hatású életerő diadalmaskodott. Ma már mindent tud, amit előadóművész a zenéről egyáltalán tudhat. És mindeközben mindig fiatal maradt - ki gondolná, hogy ötvenöt [ténylegesen ötvennégy] éves? Szinte kortalan. Mint minden nagy mester."

Másnap délután Richter megismételte - természetesen táblás ház előtt - a koncertet, de ez alkalommal Rachmaninov prelűdjeit Prokofjev VIII. szonátája váltotta fel. Azon a napon Kurtág Györggyel volt órám a VIII. tanteremben, ezután együtt hallgattuk meg a Prokofjev-szonáta nagy részét, de csak kívülről, a II. emeleti erkély nyitott ajtaján keresztül. Máig előttem van Kurtág arckifejezése, elismerő fejbólintása, ahogy a teremből kiszűrődő hangcsodákat nyugtázza. Jómagam eléggé letaglózva ballagtam haza, sokáig nem tudtam eldönteni, hogy ezek után érdemes-e egyáltalán leülnöm a zongorához - hiszen nálam az önmarcangoló korszak éppen ekkor kezdődött. Aztán mégis az inspiráció és - nem utolsó sorban - a befektetett munka eredményességébe vetett hit, a felelősségérzet nélkülözhetetlenségének felismerése győzött. Richter játéka tudatosította bennem, amit azelőtt csak sejtettem: ha hivatásomat igazán komolyan akarom venni, egyáltalán nem lesz könnyű a dolgom. A gyakorlás messze több, mint mindennapi tevékenység. A gyakorlás életforma.

Kocsis Zoltán cikksorozatának következő része itt olvasható.