István, Vajk

Játék és színpad

2015.03.31. 06:58

Programkereső

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara március 22-én a Művészetek Palotájának nagytermébe várta mindazokat, akiket a zeneirodalom leggyakrabban játszott művei mellett egy - legalábbis nálunk - kuriózumnak számító alkotást, Bernstein: Chichester Psalms c. művét is meg akarták hallgatni. Amint azt a későbbiekben látni fogjuk, ehhez el kellett jutnunk az este folyamán. Ám kezdjük mindjárt az elején. KRITIKA

A dirigens, Daniel Oren munkásságáról annyit árult el a kis füzetecske, amelyet a kezünkbe nyomtak a szorgos hostessek, hogy megnyerte a Herbert von Karajan-karmesterversenyt, a felsorolásokból pedig úgy tűnt, hogy elsősorban operakarmesterként működik a világban. Ez utóbbi nem feltétlenül rossz ómen, tekintve, hogy Beethoven ötödikje, az est nyitószáma, a világ talán legtöbbet játszott darabja, hangjairól szó se essék, itt valóban a drámai építkezés, a tempó és a dinamika, a hangsúlyok játszhatnak főszerepet. Daniel Oren hatalmas elánnal próbált jelezni minden rezdülést, azonban mozdulatai nem mindig tükrözték azt a zenei folyamatot, amelynek közepén éppen járnunk kellett volna.

Daniel Oren és az MR Szomfonikusok
Daniel Oren és az MR Szomfonikusok

Éppen ezért nem is nagyon beszélhetünk zenei folyamatokról, mindössze egy jól, hiba nélkül eljátszott, közismert darabról. A hórihorgas dirigens vad gesztikulálása és dobogón táncolása furcsán rímelt a megszólaló zenére - ha elfogadjuk azt a közismert tételt, miszerint a karmester gesztusai segítenek a művészek és a befogadók közötti kommunikáció létrejöttében, a zenei narratíva felmutatásában. Ebben több alapvető hibát is elkövetett Oren, amikor például a lassútétel vonós-variációi között a klarinétnak (és később a többi fafúvósnak) sem belépéseit, sem frazírozását nem dirigálta, és csak a vonósokkal volt elfoglalva; ezenkívül időnként furcsa hördülésekkel és hangos dúdolásokkal kísérte vezénylését. A leggroteszkebb megnyilvánulása pedig az volt, amikor a szimfónia legfeszültebb pillanataiban, a harmadik tétel végén a hegedűk semmibe vesző pizzicato-dallamát éktelenül kalimpáló, görcsbe rándult bal kézzel dirigálta - ahelyett, hogy az átvezetés Asz-hangnemváltását, majd a finálé kirobbanását előkészítse. Az igen lagymatag taps félreérthetetlenül jelezte, hogy valami zavar történt a kommunikációban.

Daniel Oren és az MR Szomfonikusok
Daniel Oren és az MR Szomfonikusok

Szünet után a sajátosan hangszerelt Bernstein-darab (vonóskar, rézfúvók, seregnyi ütős és két hárfa) szólaltatta meg a zsoltárokat, a Nemzeti Énekkar és fiúszoprán szóló segítségével. A kórus rendkívül igényesen szólaltatta meg a hol motettára, hol filmzenére emlékeztető, nehéz szólamokat. A zsoltárszövegek válogatását a kísérőfüzetben olvashattuk, Morandini-Gut Dániel csengő és tiszta hangja a pásztorfiú Dávid király alakját villantotta fel, a két hárfa kíséretével, a héber eredetivel szóló könyörgéssel. A rövid, de igen egyéni hangú alkotás jól illeszkedett a műsorba, és itt a dirigens inkább elemében érezhette magát, határozott ütései pontosak voltak, a kórust és a szólistát is adekvát módon, karakteresen vezényelte. A mű végén a fiúszoprán szólistának megérdemelten sok-sok tapsot vezényelt ki a közönségből Daniel Oren.

Daniel Oren és az MR Szomfonikusok
Daniel Oren és az MR Szomfonikusok

A Bolero jó tempóban, gömbölyű, puha fuvolaszólóval indult, hasonlóan szépen és pontosan szólt a klarinét, kissé nyersebben a fagott. Itt már felvillant, szépen mutatkozott a koncepció, és kellett mindehhez egy nagyszerű, precízen játszó zenekar is. A folyondárként kígyózó dallamok rengeteg sok artikulációs apróságot mutattak, ötletekben nem volt hiány, a zenekari muzsikusok pedig hallhatóan élvezték az egyre erőteljesebb és színesebb hanghatásokat, Ravel halhatatlan remekét. A harsonaszóló (Káip Róbert) tanítani valóan gyönyörű volt, és a legvégére is maradt erő ebben a 17 percnyi crescendóban. Ekkor már megérdemelten szólalt meg a vastaps, bár kellett némi "segítség" hozzá a színpadról - kár volt ezekért a színpadias pillanatokért. A klasszikus repertoárdarabok legelcsépeltebb tagjaiba is életet lehet lehelni, csak tudni kell érzékeltetni a koncepciót vagy azokat a különös pontokat, ahol egy új értelmezés láthat napvilágot - mielőtt végképp szoborrá dermednek azok a zseniális alkotások, amelyek nem véletlenül lettek állandó színpadi visszatérők.