Gyöngyi

"A földbe térünk mindahányan"

2015.04.06. 06:58

Programkereső

Talán a folytatást már mormolják is magukban az olvasók a pszeudo-Villon versből, Faludy György Haláltánc-balladájából. Nagyjából hasonló "történet" bontakozott ki Thomas Adès Haláltánc című oratorikus kompozíciójának librettójából. KRITIKA

De a hangversenyen elhangzó többi, Magyarországon különösen ritkán hallható mű, Prokofjev fiatalkori Őszi vázlat címmel bemutatott op. 8-as Autumnalja, és Csajkovszkij Francesca da Riminije is az elmúlásról, a halálról szól (sőt, utóbbi történetesen a pokolban játszódik). A tematika, a magyarországi premier, a másik két nem túl gyakran felcsendülő mű és a repertoárját egyre izgalmasabban bővítő Concerto Budapest akár garancia is lehetne a nagy érdeklődésre, de sajnos mégsem az. A koncertre nagyon kevesen jöttek el, a párszáz fős közönség még a félház érzetét sem kelti, de vajon mi lehet ennek az oka? A kortárs zene ennyire elrettentené a közönséget a XXI. században? Nem merünk abba belegondolni, hogy saját korában mindegyik szerző kortársnak számított és nem kellene megijednünk ettől a mumusként kezelt kifejezéstől?

Timothy Redmond és a Concerto Budapest
Timothy Redmond és a Concerto Budapest

Kérdéseim költőiek, de az tény (és úgy hallottam, hasonló dolgokra utalt az egy héttel ezelőtti zeneakadémiai Boulez 90 koncert elején Rácz Zoltán is), hogy a magyar zenekarok az elmúlt évtizedekben az esetek többségében ugyanúgy ragaszkodtak a nyitány-versenymű-szimfónia szentháromságához a hangversenyek felépítésében, mint ahhoz is, hogy nem hangozhatott el műsor valamely hellyel-közzel rongyosra hallgatott sláger nélkül sem. A kortárs pedig biztos valami kakofón értelmetlenség lehet, amelyben a légkalapács és az ütvefúró is hangszernek minősülhet. Szóval már a XX. század veszélyes vizeire se próbáljunk meg evezni, mert onnan legföljebb Bartók Concertója és Stravinsky Tűzmadara az, ami még emészthető, és csak egy szűk keménymag nyitott, sőt éhes az újdonságokra (ennek a különlegesen ritka fajtának a budapesti szegregációja pedig nagyjából elfér a FUGA Építészeti Központ koncerttermében/kiállítóterében). Talán a helyzet azért ennyire nem súlyos - legalábbis remélem -, de óvatosan levonhatunk hasonló következtetéseket.

Timothy Redmond
Timothy Redmond

Persze az is lehet, hogy akik még jöttek volna, azok Thomas Adèsra karmesterként is kíváncsiak lettek volna, aki sajnos betegség miatt nem tudott eljönni vezényelni a Müpa-beli koncertre - helyette a kortárs zenében és a brit komponista műveinek interpretálásában is otthonosan mozgó Timothy Redmond ragadta magához a karmesteri pálcát -, ahogyan a világpremieren is éneklő, kiváló holland mezzoszoprán, Christianne Stotijn helyett is a finn Carolina Krogius ugrott be. Egyedül a bariton, Mark Stone maradt fix pont a meghirdetett közreműködők közül.

Concerto Budapest
Concerto Budapest

A hangversenyt nyitó Prokofjev-mű ifjúkori zsenge, a szerző rövid, ráadásul legkorábbi zenekari darabja, amelyet később kétszer is átdolgozott. Valószínűleg leginkább a hangszerelést, mivel az különösen pasztell, sőt impresszionista. A Concerto Budapest szépen megfesti ezeket a színeket, remekül hatnak a sordinók, a vonósok hullámzása, a zenekar érzékletesen ábrázolja a lustán kavargó őszi faleveleket, és a mű hangulata - ahogyan a kiosztott műsorlap is írja - valóban Rachmaninov Holtak szigete című szimfonikus darabjára, valamint helyenként a II. szimfóniára emlékeztet. Hangvétele lírai, kontemplatív, a megvalósítás már-már túl óvatos.

Mark Stone
Mark Stone

Az ezt követő Csajkovszkij-mű, a Francesca da Rimini című szimfonikus fantázia az előzővel szemben kirobbanó és bombasztikus, de sok esetben túl koncentrált. A darab egyik legemlékezetesebb része, a gyönyörűen formált klarinét szóló, amelyet Klenyán Csaba szólaltatott meg, továbbá az első fuvola (Kaczander Orsolya) is hozott elmélyült pillanatokat. A struktúrát nehéz összetartani, hiszen a mű szinte wagneri módon építkezik a kvázi végtelen dallamvonalakból, a mesteri hangszerelés segíti a dirigenst és a zenekart is, hogy minél nagyobb hatással szólaltassák meg a vonósok reszeléséből és a szenzációs, letaglózó fúvósáradatból kibontakozó viharos szenvedélyt - a finálé hatásvadász, erőteljes akkordjai szinte sokkolóra sikeredtek. A karmester, Timothy Redmond bár precízen mutatja a belépéseket, és érzelmesen vezényel, mégis leggyakrabban inkább jobb nem odanézni, mivel látványra olyan, mint aki óriástrambulinról vezényel.

A második részben Adès 2013-ban komponált, német nyelvű oratóriuma - amint már utaltam rá - a Villon-Faludy-versből ismert párbeszédes formára emlékeztet, hiszen a bariton énekeli a halál szólamát, míg a női szólista személyesíti meg az áldozatokat a pápától a csecsemőig. Adès műve befogadható és igényesen, gondosan megírt, mit több, hatásos. A Totentanz azért is német, mivel ihlető forrása a lübecki Marienkirche híres haláltánc-festménysorozata, valamint a képek alá írt német szöveg. A Witold Lutosławski és felesége, Danuta emlékére ajánlott kompozíció bár sok tekintetben remekbe szabott és erőteljes, nem mondható igazán eredetinek. Sok szállal kapaszkodik a múlthoz, múltbeli zenékhez, kiérződik belőle Britten konzervatív hangja (a Háborús Requiemre könnyen asszociálhatunk), de megtalálható benne Mahler Gyermekgyászdalainak zenei világa is (ez utóbbi különösen a befejezésben érhető tetten). Az egyes áldozatoknál különböző karakterek sejlenek fel a zenekarban mind a hangszínek, mind a táncokat idéző, bonyolultabbnál bonyolultabb ritmusképletek segítségével (a zenészek kedvéért jelzem, hogy Adès nemcsak a hagyományos negyedekben és nyolcadokban adja meg az ütemmutatót, hanem különböző hatodok és tizenkettedek is előfordulnak partitúrájában, ami kifejezetten nehezíti az előadók dolgát). Ezek teszik leginkább izgalmassá a kompozíciót, de sajna néha hosszabb, nem mindig annyira ötletes énekes szólók és a ritmusképletek már-már minimálzenébe illő ostinato ismétlései időnként ellene dolgoznak.

Timothy Redmond és a Concerto Budapest
Timothy Redmond és a Concerto Budapest

Az ütős hangszerek hihetetlen arzenálját vonultatja fel a darab (többek között egy hatalmas méretű taikót is), amiket a szerző bátran használ, néha brutális hangzásvilágot teremtve. Ahogyan a korábban hallott Prokofjev vagy Csajkovszkij, Adès is nagyszerűen ért a hangszereléshez. A bonyolult textúrát a Concerto Budapest elismerésre méltó módon szólaltatta meg, a már említett túlzott koncentráció sem bizonyult zavarónak. Mark Stone sötét tónusú, drámai baritonja megfelelt a darab komoly témájának, Carolina Krogius pedig, noha szépen teljesítette feladatát, és szinte alti mélységek alá kellett ereszkednie, nem minden esetben tudta megformálni a megjelenített áldozatok sokszínűségét, különböző karaktereit. Hangszíneivel jobban játszhatott volna, mert a potenciál érezhetően megvolt benne. Redmond továbbra is ugrándozott vezénylés közben, de mert ilyen minőségben megszólalt a darab, ezt még meg is bocsáthatjuk neki. Természetesen a potenciális közönség otthon maradt részére sem haragudhatunk igazán, de jó tanácsként azért meghagyhatjuk, hogy legközelebb se Prokofjev, se Thomas Adès neve ne riassza el őket. A Concerto Budapest meg főleg ne, de ezt talán már tudhatják.