Vendel

A miskolciak a Nagyvilágban

2015.04.08. 06:58

Programkereső

A Miskolci Szimfonikus Zenekar koncertjének címe - Magyarország és a Nagyvilág - kissé félrevezető: valójában nem hazánkról és a nagyvilágról, hanem a trianoni döntésről emlékezett meg. KRITIKA

Az 1873. november 17-én lebonyolított díszközgyűlés hivatott demonstrálni, hogy Pest egyesült Budával. Ötven évvel később, nagyszabású, és ma már nyugodtan mondhatjuk, zenetörténeti jelentőségű koncerttel ünnepeltette meg Budapest város tulajdonképpeni létrejöttét. Ezen a koncerten olyan jelentős műveknek volt az ősbemutatója, mint Bartók Táncszvitje vagy Kodály Psalmus Hungaricusa. Mivel a művek bemutatása nem sokkal követte a trianoni szerződés megkötését, és olyan szerzőkről van szó, akik számára a nép zenéje, a népek szabadsága, a magyarságuk, igen csak fontos volt, elkerülhetetlennek látszott, hogy a városegyesítés apropóján megfogalmazzák a zenében Trianonnal kapcsolatos állásfoglalásukat. A harmadik darab, az Ünnepi nyitány, Dohnányi Ernő műve legfeljebb az, amit enyhe revizionizmussal vádolhatunk. Kodály és Bartók műve tágasabb keretekben, szélesebben szól, mondhatni egyetemlegesebben, a fájdalomról, amit akkor, 1923-ban, még minden magyar elevenen érzett.

Héja Domonkos és a Miskolci Szimfonikusok
Héja Domonkos és a Miskolci Szimfonikusok

A Miskolci Szimfonikus Zenekar és a Nyíregyházi Cantemus Kórus közös koncertjén éppen a Dohnányi-mű volt az, ami kimaradt. Holott a programfüzet és maga az előadás is, eléggé egyértelművé tette, nem csupán a városegyesítési koncertről emlékeznek meg az előadók, hanem a magyar tragédiáról is. A legnagyobb bajom ezzel az, hogy ma, jelen helyzetben és jelen időben, egy koncertet átpolitizálni, politikai aktussá is emelni, akárcsak csak egy szerencsétlenebb műsorfüzet segedelmével is, egészen mást jelent, egészen más értelmet nyer, mint 1923-ban. A Psalmus értékelése szempontjából ma már majdnem irreleváns, hogy azt azért írta e Kodály, mert búsongott a magyarság sorsa felett, vagy a személyes veszteség vezérelte. Nem gondolnám, olvasva Szabolcsi Bence vagy Molnár Antal írásait, hogy a Kádár rendszer alatt egy az egyben eltagadták volna, hogy Kodály nagy műve vagy Bartók Táncszvitje reflektál a trianoni döntésre. Ahogy azt sem gondolnám, hogy ma másképp, az előadói felfogásba bekalkulálva a keletkezés körülményeit, mikéntjét kellene előadni a magyar zenetörténet eme fontos műveit. Mindenesetre az is világos volt, hogy Héja Domonkos értelmezésének nem kevés köze van a műsorfüzetet jegyző Sziklavári Károly értelmezéséhez. Sziklavári azt írja (betűhíven jegyzem ide): "Kodály nem személyes, hanem a magyarság sorsproblémáira reflektált újszerűen nagy erejű s katartikus kicsengésű, az 1923. novemberi díszhangversenyen kitörő fogadtatásban részesített alkotásában. (...) A modern elemző Ordasi Péter szavait idézve a Magyar Zsoltár Trianon Örök Mementója, mely minden igaz lélek előtt igazságot szolgáltat a magyarságnak, reménységet utódainknak." Én ezen az utolsó kitételen, reménységet utódainknak, ütköztem igazán meg.

Héja Domonkos és a Miskolci Szimfonikusok
Héja Domonkos és a Miskolci Szimfonikusok

Héja Domonkos interpretációja nem nélkülözte azt, amit Kodályé igen: a pátoszt, az emelkedettséget. A Kodály vezényel Kodályt lemezen hallható felvételek egyik legfontosabb tanulsága, hogy Kodály mennyire kerüli a patetikusságot, a felesleges áhítatot, az erőszakos hangsúlyokat. A Miskolciak koncertjének már első fele is ugyanakkor szenvedélyesnek legalább annyira volt mondható, mint érzelgősnek és érzelmesnek. Ha a patetikusság a megejtő érzelmek felerősítését, kihangosítását jelenti, akkor legalább annyira volt patetikus az első részben felcsendülő Fölszállott a páva (Kodály), mint Banda Ádám játéka.

Banda a fin de siècle nagy hegedűseinek műveit feldolgozva mutatta meg erényeit. Hubay Jenő és Zsolt Nándor játék-gesztusait, frazírozását nagyszerűen idézte meg, virtuozitásban méltó volt a nagy elődökhöz. Ám ez a fajta játékmód, amit Banda képvisel, a régi zenések uralta korban, lehet, kissé avíttnak hat. Kétségkívül hatásos, a sok glisszandó, a prímásokat idéző szólam-énekeltetés, a pazar képességek - magamutogatástól sem mentes - terítése. E műveknél nem csak a harmóniamenetekben, dallamtípusokban, a virtuóz szakaszokban, de a hangszerelésben is (mely egyébiránt Banda műve), tetten érhető volt a romantikus modor, a Brahms-iskola. Igaz a Brahms-stílus Hubaynál, és most Bandánál, köznyelvesítve lett. Vagyis mintha Brahms szólt volna, Brahms jelentősebb mélységei nélkül. És ez egy idő után, meglehetősen unalmas lett volna. Az így is kicsit hosszúra nyúlt koncertet enyhén megterhelte Ravel Tzigane című opuszának előadása az első etap végén.

Héja Domonkos és a Miskolci Szimfonikusok
Héja Domonkos és a Miskolci Szimfonikusok

A második rész a városegyesítési megemlékezés jegyében telt. A Táncszvitről is leírható, hogy köze van Trianonhoz. Az is igaz, hogy az államalkotó népek tánczenéje jelenik meg benne (konkrét parasztzene idézet nélkül), és az is, hogy bár a népek egyenrangúak, az összekötő zene mégiscsak a magyar. Ám van annyira erős, van annyira méltóságteljes e zene, hogy ne a konkrétumok felől közelítsünk hozzá, hanem úgy, ahogy Héja Domonkos tette, az egyetemes zene, a szimfóniák felől. A Moderato szinte brutálisan dübörgött, zakatolt be; a zenekar itt is, ahogy egyébként korábban is, nagyszerűen, erőteljesen szólt (az apró rezes hibák, úgy tűnik, kivédhetetlenek). Különösen a vonóshölgyek játéka volt összeszedett. És a Molto tranquillo tételre érzékenyen szomorú.

Héja Domonkos és a Miskolci Szimfonikusok
Héja Domonkos és a Miskolci Szimfonikusok

A Héja Domonkosra jellemző kemény ütések, feszes ritmus, a Psalmus Hungaricusra már kissé túlzottnak is tűntek. Én a Táncszvitet előadását tartottam e koncert legkiemelkedőbb részének. A Táncszvitnek a ritmikai feszességét értékeltem. A Psalmusra mintha a zenekar is jobban széttartott volna, a kórus sem szólt mindig tiszta. És a szólót éneklő Fekete Attila is belemelegedvén igazából inkább kiabálta a szöveget, mint énekelte. Túlhevült teljesítménye nekem már-már riasztó volt, ugyanakkor volt benne, kétségkívül, valami lenyűgöző, még ha ezt nem is a hangi adottságoknak tudtam be, hanem a teljes átszellemültségnek. A Psalmus előadással tulajdonképpen az volt a legnagyobb problémám, hogy mindvégig éreztem, hogyan igazodik a műsorfüzetben írtakhoz. A ritmikai alapozás és a kontrasztok ábrázolása mögött ezért volt sekélyesebb a karakterek váltakozása. Nem álltak élesen szemben a forte és piano szakaszok: az utóbbiak is egy árnyalatnyival erőszakosabbak lettek a kelleténél. A nagy zenei tömbök, a nagyforma, mindvégig erőteljes hatásokat, hatásvadász elemeket jelentett, ami jól állt az "Éjjel és nappal azon forgódnak" szakasznak, hol is Kodály igen érzékletesen rajzoltatja meg az ellenségek szövevényes kontrapunktját, de nem a gyengédebb - visszatérő síró motívum - részeknek.

Mindenesetre éppen a Psalmus és Banda Ádám játéka volt az, amit a közönség kitörő örömmel fogadott. Nem először találkozom azzal, hogy mást gondolok, mint a közönség, de legalább most pontosan értettem az okát. A hatásvadászat hatásosságot is jelentett. És szögezzük le: a miskolci együttes remek formát mutatott.