Nándor

Kocsis Zoltán: Találkozásaim Szvjatoszlav Richterrel IV.

Richter 100

2015.04.10. 08:59

Programkereső

Szvjatoszlav Richter március 20-án, éppen száz évvel ezelőtt született. Az évforduló alkalmából a Fidelio.hu sorozatot indított, amelyben Kocsis Zoltán eleveníti fel egy-egy személyes, Richterhez fűződő emlékét. Vajon miért nem játszott Richter Mozartot? MAGAZIN

És Pollini nem jött. Autóbalesetéről mindenféle mendemondák keringtek, senki sem tudott semmi biztosat, csak azt, hogy egy milánói kórházban fekszik és a fesztiválon való szereplését impresszáriója lemondta. Richter - aki már időközben elkezdett szervezkedni, hogy mégis csak bemutatkozhassam, ha máskor nem, hát 4-én délután, a Besnardières-ben* - magától értetődőnek tartotta, hogy én helyettesítsem Pollinit 3-án este. Hamarjában összekapkodott műsorom - azt hiszem - beleillett a fesztiváléba. Nem zavart különösen, hogy utcai ruhában kell játszanom, sőt! Volt az egészben valami különös álomszerűséggel kevert mindennapiság. Mintha csak gyakorolni ülnék le, de ez alkalommal közönség előtt.

Richter
Richter

És - jóllehet meglehetősen izgatottan készültem rá - annyira élveztem az egészet, hogy nem is jutott eszembe, hogy ez a publikum tulajdonképpen Pollini koncertjére váltotta meg a jegyet. Egy műsoron kívüli kezdőszámot beiktattam az ő tiszteletére - úgy gondoltam, Brahms a-moll intermezzo-ja (op. 76 No. 7) lenne erre a legmegfelelőbb, a maga meditatív hangvételével - elvégre akkor még nem tudtuk, képes lesz-e Pollini valaha is pódiumra lépni. Richter személyes jelenléte a közönség soraiban hihetetlenül inspiráló tényező volt és maradt az egész hangverseny alatt. Nem múlhatott el persze ez az este sem váratlan esemény nélkül. Már az első nap, Benedetti-Michelangeli hangversenye óta hallottunk - és a délelőtti próbán is feltűnt, talán éppen ezt mutogatom a fényképen - erős szuszogó-horkoló hangokat az egyik sarokból. Jómagam denevérre gyanakodtam, pár nap múlva kiderült, hogy egy fülesbagoly. Semmiképpen sem lehetett megközelíteni, ahhoz túl magas volt a csűr, hogy létráról kockázatmentesen hozzá lehessen férni őkelméhez. Végül a tűzoltóságot kellett kihívni, ők rutinosan és a tőlük telhető tapintattal - Richter személyes felügyelete alatt! - oldották meg a bagoly eltávolítását. Mivel ez csak a koncertem után vált lehetségessé, a lassú tételek alatt kitűnően lehetett hallani bölcs barátunk megnyilvánulásait. Néha még a zene ritmusába is beleillettek. Sohasem fog kiderülni, mit szólt volna Pollini a bagolyhorkoláshoz: két évvel később bepótolt koncertjén egészen más probléma merült fel... de erről majd később.

Richter
Richter

Hogy a koncertem végül is hogyan sikerült? Egész biztosan különleges esemény volt, már csak a váratlansága és a körülmények miatt is, de nem az én feladatom, hogy magát a produkciót megítéljem. A siker érezhetően nem a puszta beugrásnak szólt, bizonyítja ezt a három ráadás, amelyeket be is jelentettem. Az elsőt, Chopin cisz-moll keringőjét Richternek, a másodikat, Bach b-moll prelúdium és fuga-ját (WTK I.) Bouleznek, a harmadikat, Brahms Esz-dúr intermezzo-ját Claude-Bernard Haïmnak ajánlottam. Emlékszem, a fogadáson most én bújtam el Richter elől, ha nem is egy pálmafa, de egy függöny mögé. Sejthető: könyörtelenül előszedett és attól kezdve pörölyként zuhogtak rám a kifogások, amelyek közül a legmeglepőbb Beethoven: Asz-dúr szonáta (Op. 110) második tételének tempóválasztására vonatkozott. Túlságosan gyorsnak találta az előadást, s valami lehetetlenül lassú tempót javasolt, amit hangos énekléssel igyekezett megerősíteni. Kezdetben azt hittem, tréfál; de kiderült, komolyan gondolta. Mikor az Allegro molto tempójelzésre hivatkoztam, legyintett és azt mondta: "iskolás!" Gyűlölte a beprogramozottságot, mindenütt az őszinteséget, az eredetiséget, az egyéniséget kereste. Az iskolákkal, a rendszerbe foglalható s éppen ezért átadható tudással ambivalens viszonyban állt. Sosem volt tanártípus és ezt tudta is magáról. Még azt is készséggel elhiszem, hogy abban a pillanatban neki a fent említett tempóutasítás mást jelentett. De nem tudott meggyőzni.**

Más is szóba került, persze. Amikor közölte, hogy ő nem játssza Mozart: A-dúr szonátáját, őszintén meglepődtem. Már régóta foglalkoztatott, hogy egy ilyen hatalmas repertoárral rendelkező, több ezer órányi zenét a fejében tartó s ráadásul majdnem minden alkalommal valami szokatlannal előálló zongorafenomén miért nem ad elő úgyszólván kötelező érvényű műveket, miért tér ki bizonyos kihívások elől, miért próbálja megkerülni a megkerülhetetlent. Aztán lassan rájöttem, hogy itt az ún. "népszerű" művektől való idegenkedésnél jóval többről, elvi kérdésekről van szó. „Amiről nem tudnék újat mondani, azt nem játszom, de célom megismerni, amit csak lehet" - éppen ennek a meggyőződésnek következetes érvényesítése teszi a richteri életpályát olyan hallatlanul izgalmassá és egyedivé. Ez vezeti el azokhoz a felfedezésekhez, amelyek közkinccsé tételéből mi, hallgatók profitálunk a legtöbbet. Természetesen előadott ő népszerű, sőt közönségcsalogató kompozíciókat is, de sohasem kényszerből. Szilárdan hiszem, hogy legendás hosszantartó gyakorlásai sem munkamániából, sokkal inkább a művek iránti elkötelezettségből eredeztethetőek - de erről a továbbiakban lesz még szó bőven.

Richter
Richter

A fesztivál soron következő koncertjeiből leginkább Richter megjegyzéseire emlékszem. Pierre Boulez júl. 4-6. között négy előadást abszolvált, a legkülönbözőbb műsorokkal. Még maga Luciano Berio is megjelent, hogy elrecitálja Laborintus II c. művét, amelyet Edoardo Sanguineti szövegére komponált. Richternek azonban Berg Kamarakoncertje - szólistaként Sachko Gavriloff és Christoph Eschenbach briliáns virtuozitással remekeltek, a közönség szűnni nem akaró tapsára a mű utolsó részét az együttes megismételte - tetszett a legjobban, sokkal inkább, mint Schönberg I. Kamaraszimfóniája, amit Boulez felfoghatatlanul gyors tempóban, amolyan zeneszerző módra dirigált. Sajnos egy elpattant húr miatt vagy húsz percre elakadt az előadás, ezalatt Boulez - háttal a közönségnek - csak állt ott a színpadon, teljesen mozdulatlanul. Aztán eljátszották a darabot, még a korábbinál is egy fokkal gyorsabban - pedig a szerző egy levelében határozottan kiáll a felfoghatóság mellett. Richternek nem is tetszett az előadás - igaz, ő Schönberg zenéjét sem kedvelte igazán. Hogy miért? - nos, ezt sem tudtam meg soha. Talán nem látta a zseniális konstruktőr mögött a még zseniálisabb költőt? Életemben először a Grange de la Besnardière-ben hallottam Janáček: Zápisník zmizelého (Egy eltűnt naplója) c. zongorakíséretes kantátáját. A mű igen nagy hatást gyakorolt rám a maga furcsa, keserédes  hangvételével, de nem gondoltam volna, hogy majd valamikor részt fogok venni a kompozíció magyarországi bemutatójában. Sajnos teljesen kiesett az emlékezetemből Mozart: Gran Partita-jának és Stravinsky: Les noces-ának előadása. Nem hagyott bennem mély nyomot Boulez Cummings ist der Dichter-jének első verziója sem, úgyszólván semmire sem emlékszem belőle. Nem úgy, mint a Loire-menti kastélyokra, amelyeket a fesztivál végeztével sorra látogattam. De ez már kőkemény magánügy, csak igen lazán kapcsolódik a tárgyhoz...


* Ennyit a legendáról, mely szerint "a repülőtérről hoztak vissza". A fesztivált eredeti terveim szerint, teljes egészében, az utolsó koncertig (július 6. Boulez/Musique Vivante) bezárólag végighallgattam.

** Sajnos meg kell cáfolnom Richter idevonatkozó naplóbejegyzését (Richter. Écrits, conversations. Éditions Van der Velde / Actes Sud / Arte Éditions, 1998). Beethoven Asz-dúr szonátáját addig még felvételen sem hallottam tőle.

Kocsis Zoltán cikksorozatának ötödik részéért kattintson ide!