Salamon

Emberi tökéletesség

2015.04.15. 06:58

Programkereső

Nagyjából két és fél éve hallottam a Goldberg-variációkat Jevgenyij Koroljovval. Az akkori előadás egyszerűen isteni volt. Mostani - Bach, Mozart és Beethoven műveiből adott - szólókoncertje viszont inkább emberi. KRITIKA

Emberi vonása egyébként azon a 2012. novemberi Goldberg-koncerten is kiderült, már a Bach-műben is, de a ráadásként elhangzó Mozart-variációkban különösen. Szokolovval szemben azóta is emiatt részesítem előnyben Koroljovot: mert nem kérkedik a tökéletesség, a befejezettség látszatával. Gondoljunk a mostani ráadásokra (hogy hátulról kezdjem): ez a Schubert nem volt, de nem is akart tökéletes lenni, ahogy a Sonata facile nyitótétele sem, ha nagyon keressük, hibákat is találunk ezek előadásában. Viszont maradéktalanul átadta az örömöt, a zene (és alighanem minden más) szeretetét, a zongorázás élvezetét - egy ilyen vaskos koncert végén.

Jevgenyij Koroljov, fotó Gera Megrelidze
Jevgenyij Koroljov, fotó Gera Megrelidze

A hangverseny a scuro felől tartott a chiaróhoz, vagyis volt honnan emelkedni. Bach Kromatikus fantáziája és fúgája igencsak "kromantikusként" szólalt meg: annyira modernnek hatott, egyes részletekben annyira kénytelenek voltunk elmélyedni, hogy megborzongtunk. A mű egésze, de különösen a fúga mégis világosan, szerkezetileg tisztán állt össze. Igen nagy, elmélyült előadás volt, kicsit újra kellett tanulnunk-értenünk a művet.

Jevgenyij Koroljov
Jevgenyij Koroljov

Mozart fantáziával egybeépült c-moll szonátája ezután nem tűnt szerencsés választásnak. A fantázia ugyanis nagyon hasonló felfogásban szólalt meg, mint a Bach-mű, ám az előadásra a komorság rányomta a bélyegét. Tőlem egyáltalán nem áll távol ennek a műnek a nagyon lassú, befelé forduló értelmezése (Horszowski!), ám a Bach-darab után ezúttal ez keresettnek tűnt. Mint szinte minden zenésznek, Koroljovnak is vannak patronjai (pl. jellegzetes díszítései, trillái, jellemző belelassításai). Ezek a Mozart-műben olykor öncélúnak tetszettek. A szonátának igazán csak a lassú tételét élveztem maradéktalanul, de azt nagyon, teljesen belefeledkezve hallgattam ezt a jól ismert zenét, olyannyira, hogy a harmadik viszont úgy ment le, mintha ott se lettem volna. Nem biztos, hogy ez csak az én hibám.

Jevgenyij Koroljov
Jevgenyij Koroljov

Szünet után jöttek a Beethovenek, melyeket - láss csodát - Koroljov beethovenesen játszott. Ezek is átgondolt, alaposan felépített előadásban szólaltak meg, s ez - a szerkezeti áttekinthetőség - a kései Beethoveneknél nagy segítség, nagy erény. Itt-ott volt, ami zavart - pl. az E-dúr szonáta fúgájának első tetőpontjánál kicsit fárasztott a dübörgés, Koroljov másutt viszont nagyon is finom, csiszolt hangon játszott, és itt is sok olyan részletben gyönyörködhettünk, melyek mellett más előadásban hajlamosak vagyunk elsiklani.

Jevgenyij Koroljov
Jevgenyij Koroljov

A c-moll szonáta aztán megismételte a műsor addigi menetét: sötétből világosba, bizonytalanból a kinyilatkoztatásba. Az előadás annyira magával ragadott, hogy nem is tudnék egy-egy részletet kiemelni, holott menet közben éreztem, hogy aki akar, az találhat hibát, és egyáltalán nem biztos, hogy az op. 111-et így kell előadni. Ez az elgondolkodó, gondolkodtató, olykor szélsőségesen elemző, mégis logikus, értelmező és végtelenül igényes zongorázás felülemelkedik a részleteken. Meglehet, Koroljov másnap mindezt egy kicsit majd másképp adja elő (ha nem is nagyon), ami a perfekcionizmusnak ezen a fokán egyáltalán nem baj.