Vendel

A "legosztrákabb" francia

2015.04.20. 08:53

Programkereső

Április 23-án francia vendégkarmester vezényli a Nemzeti Filharmonikusokat a Müpában. Az idén ötvenéves Bertrand de Billy opera- és koncertdirigensként is nevet szerzett magának. Tekintélyes diszkográfiával is büszkélkedhet, továbbá magas francia és osztrák kitüntetések birtokosa. INTERJÚ

- Az ön eddigi pályáján francia karmester létére meghatározó szerepet játszott a német-osztrák zene, hosszú ideig dolgozott német nyelvterületen, ami, azt hiszem, nem gyakori a francia dirigensek körében. Mi vonzotta a német-osztrák zenekultúrában?

- Valóban mindig érdekelt a német kultúra és zeneirodalom - már az iskolában is németet tanultam első idegen nyelvként, ami Franciaországban ritkaságszámba ment, mert mindenki elsősorban angolul vagy spanyolul tanult.

Bertrand de Billy
Bertrand de Billy

- Ön választotta a németet, vagy a szülei döntöttek erről?

- Én választottam, mert tagja voltam egy gyerekkórusnak, amellyel gyakran énekeltük Bach, Mozart és Schubert miséit, és ez a világ nagyon vonzott engem. A pályámat Franciaországban kezdtem, de aztán egy szerencsés véletlen folytán Németországban kaptam állást, és mióta 1993-ban eljöttem Franciaországból, szinte mindig német nyelvterületen dolgoztam. Lenyűgözött a német zenekarok hangzása, mentalitása és repertoárja, ám azt is el kell mondanom, hogy amikor például a Bécsi Rádiózenekar zeneigazgatója voltam, sok francia művet is műsorra tűztem. Nagyon élveztem a francia zene és a német hagyomány ötvözését. Gyakran hallani olyan véleményeket, hogy a francia zenekarok erőssége a sokféle szín, míg a németeké a mélység - számomra igazi kihívást jelentett, hogy megpróbáljam összehangolni a kettőt: a német-osztrák hangzást a franciák transzparens játékmódjával. Egyébként rengeteg kapcsolódási pontot lehet felfedezni. Hogy mást ne mondjak, Goethe Wertheréből kiindulva a francia Massenet írt operát, Goethe Faustjából pedig a francia Gounod. Nemegyszer úgy állítom össze a koncertműsort, hogy mindkét repertoárból szerepeljenek benne kompozíciók. Azonban azt el kell ismerni, hogy a zenekultúra sokkal fontosabb helyet foglal el a német nyelvű országokban, mint Franciaországban. Sajnos ez a helyzet.

- Mivel magyarázza ezt a helyzetet?

- Noha vannak kiváló zenekarok Franciaországban, nincs igazi nagy zenekari kultúra. A zenekari muzsikusi hivatás sem örvend nagy megbecsültségnek. Németországban minden kisvárosnak megvan a maga zenekara, színháza, az egyetemeken van zenekari szekció, fantasztikus ifjúsági együttesek működnek. A német, osztrák, sőt svájci hagyományban is mélyen gyökerezik, hogy szinte mindenki énekel kórusban vagy játszik valamilyen együttesben. Németországban kiugróan magas az amatőr kórusok száma. Frankfurtban egyszer Mendelssohn Éliás oratóriumát vezényeltem, amelyben német amatőr kórusok közreműködtek, 800 résztvevővel - hihetetlen színvonalon. Ott egyébként a közönség is rendkívül zenekedvelő, rengetegen járnak koncertre, operába. Én viszont tudja mikor voltam először operában? Amikor ott vezényeltem.

Bertrand de Billy (Fotó: Marco Borggreve, forrás: Müpa)
Bertrand de Billy (Fotó: Marco Borggreve, forrás: Müpa)

- Hát ez elég meglepő. Főleg annak fényében, hogy gyakran dirigál operát.

- Így van. Említettem, hogy gyerekkoromban sokat énekeltem, és azt imádtam. (A zenekaroknak is azt szoktam mondani, úgy játsszanak, mintha énekelnének.) Operába azonban nem jutottam el. Még valamit érdemes számításba venni. Nyilván tudja, hogy Németországban, Ausztriában és Svájcban az operák és a színházak repertoárrendszerben működnek, azaz váltogatják a műveket, ami nagyon bonyolult feladat, és Franciaországban teljesen elképzelhetetlen. Velem előfordult Frankfurtban, hogy amikor a Parsifalt vezényeltem, előző nap a Hamupipőkét játszották, másnap pedig egy koncert zenekari próbája zajlott. Jövőre lesz olyan, hogy ugyanaznap délelőtt Berlioz Fantasztikus szimfóniáját dirigálom, délután pedig A bolygó hollandit. De a bécsi Staatsoperben is megesett velem, hogy egyik nap a Werthert vezényeltem, másnap a Don Carlost. Ezek a zenekarok egyaránt játsszák a szimfonikus és az opera repertoárt, ami elképesztő teljesítmény. Ugyanakkor így teljes a kép. Ha valaki Beethoven Fidelióját játssza, ismernie kell a szimfóniáit is, ha Mozart Figaróját, nem nélkülözheti a Jupiter-szimfóniát sem. A mentális és művészi egészség szempontjából mindenezek hihetetlenül fontosak.

- Visszautalva beszélgetésünk elejére, azt hiszem, elmondható, hogy Ön Németországban a francia interpretációs hagyományt, Franciaországban pedig a németet képviseli.

- Pontosan. Mikor legutóbb az Orchestre de Paris-t vezényeltem, a programban Dutilleux és Schubert szerepelt. Egy kritikus azt írta rólam: a legosztrákabb a francia karmesterek között. De tréfásan szoktak az osztrákok által örökbefogadott franciának is nevezni. Ahogy említettem, igyekszem megismertetni a németajkú közönséggel a francia zenét, ugyanakkor tiszteletben tartom a német-osztrák zenekarok minőségét, identitását, nem akarok belőlük francia együttest faragni, legfeljebb további színeket hozzáadni a játékukhoz.

- Úgy tudom, 2010 óta nem kötelezte el magát egyetlen zenekar mellett sem, holott előtte hosszú évekig állt különböző együttesek élén. Nyilván nem véletlenül alakult így.

- Nem, ez tudatos döntés volt a részemről. Noha több kecsegtető ajánlatot is kaptam, 2010-ben, 45 évesen úgy gondoltam, szükségem van néhány évre, hogy alaposabban elmélyedjek azokban a szigorúan zenei kérdésekben, amelyekre egy zenekar vagy opera vezetésével járó számtalan adminisztratív feladat mellett nem mindig jutott kellő időm és energiám. A Bécsi Rádiózenekarnál töltött nyolc évem alatt folyamatosan küzdenem kellett az együttes fennmaradásáért, ami egyfelől izgalmas feladat volt, ám egy idő után akadályozott az érdemi munkában. Elhatároztam, hogy visszaások a gyökerekig, és hagyom, hogy megérjenek bennem a dolgok. Biztosra veszem, hogy fogok még zeneigazgatói posztot vállalni, a megfelelő időben és helyen, de számomra ez most nem prioritás. Egyelőre három első vendégkarmesteri felkérést vállaltam el: a Lausanne-i Kamarazenekarnál, a Drezdai Filharmonikusoknál és a Frankfurti Operában. Az első kettőnél évente háromszor az általam javasolt műsorokkal dolgozom, többéves ciklusokba foglalva, Frankfurtban pedig évente egy bemutatót, egy felújítást és egy koncertet dirigálok. Így most a magánéletemre is nagyobb figyelmet fordíthatok - például többet lehetek a 16 éves lányommal, még mielőtt végleg kirepül otthonról -, és olyan hobbira is jut időm, mint mondjuk a búvárkodás.

- Ha egy-egy koncertre kap meghívást - mint most Budapestre -, teljesen szabad kezet kap a műsor összeállításában, vagy vannak bizonyos megkötések?

- A budapesti hangversenyre csak annyit kértek tőlem, hogy legyen egy nagyszabású oratorikus mű és a program kapcsolódjon Liszthez. Azt hiszem, sikerült érdekes és eredeti műsort javasolnom. Liszt Orfeusz című szimfonikus költeményét Franciaországban és Németországban kevéssé ismerik, de én elég gyakran vezénylem, és rendkívül szépnek találom. Jellegzetessége a két hárfa, amelyek Orfeusz történetét tolmácsolják. Ezután egy különleges Berlioz-mű következik - Berlioz és Liszt kapcsolata közismert -, a Tristia, amely szintén ritkán hallható, voltaképpen három különálló kis darab, amelyeket Berlioz utólag fűzött egybe, de ő maga így együtt sohasem hallhatta. Noha nem szimfonikus költemény, egy történet - Hamleté - húzódik meg mögötte. Schubert hatodik, Esz-dúr miséje, amelyet nem sokkal halála előtt komponált, számomra az egyik legemberibb mű, amelyet valaha is írtak, benne a misztikus, vallási töltet mellett a testi szenvedés megrendítő ábrázolásával. És még a mise előtt, az első rész végén elhangzik Schubert Die Allmacht című dala Liszt zenekari átiratában. Van tehát egy vezérfonal, amely összeköti Magyarországot, Franciaországot és Ausztriát.

- Szóval bizonyos értelemben ez az ön zenei névjegye lesz.

- Így van. Bár hiányzik belőle a kortárs zene, de hát mindent nem lehet egyetlen műsorba beleszuszakolni.