Gyöngyi

Kocsis Zoltán: Találkozásaim Szvjatoszlav Richterrel VI.

Richter 100

2015.04.24. 06:58

Programkereső

Szvjatoszlav Richter március 20-án, éppen száz évvel ezelőtt született. Az évforduló alkalmából a Fidelio.hu sorozatot indított, amelyben Kocsis Zoltán eleveníti fel egy-egy személyes, Richterhez fűződő emlékét. Miért nem szeretett Richter Steinway zongorán játszani? MAGAZIN

Titkon annak is örültem, hogy végigkísérhetem Richtert legalább a turnéja egy részén és meghallgathatom ugyanazt a műsort három, akusztikailag is különböző helyszínen. Mindjárt a közepébe vágok: számomra a legmaradandóbbnak a Debussy-művek (Suite bergamasque, Estampes) előadásai bizonyultak, bár - hangsúlyoznám - ezek újdonságot jelentettek számomra, míg az Andante favori komoly megközelítése és a b-moll Scherzo diabolikus olvasata már korábban is osztályrészemül jutott. A Pagodák haragoszöld hangszíneit, a Granadai este különleges ihletéstől megidézett gitárakkordjait, az esőverte kerteknek a svájci tájakra is jellemző hangulatváltozásait nem lehet szavakkal leírni. Ugyanakkor nagyon, néha már-már túlságosan is karakterizálva szólalt meg a szvit; ezen sokkal inkább érződött az évtizedek tapasztalata - anélkül, hogy bármiféle sztereotípiának akár a nyoma is feltűnt volna benne. Ellenkezőleg: az improvizatív hajlam ilyen fokú megnyilatkozása az elementáris biztonság talaján már nem is a szó szoros értelmében vett zongorajátékot, hanem valamiféle szellemidézést reprezentált. Richter itt valóban médiummá vált, ezt az állapotot hívják teljes fiziológiai, mentális és spirituális azonosulásnak. Az előadások egyébként nagyon különböztek egymástól, az adott viszonyoktól függően. Richter láthatóan maga is élvezte, hogy szinte óránként változik az időjárás, a hőmérséklet, a páratartalom, egyszóval a körülmények. A helyszínek is nagyon inspirálták - bár egy hosszabb lausanne-i sétánk alkalmával kifejtette, hogy neki Svájc túl steril, ő igazán Ausztriát szereti. S mondta ezt valami hihetetlenül szépséges, a Genfi-tóra s az átellenben lévő Felső-Savoyai hegyekre nyíló kilátás kísérő megjegyzéseként.

Richter
Richter

Már a Bern-Lausanne úton kiderült, hogy Richter nemcsak a biztonsági övet, hanem az autópályákat is gyűlöli. A magam részéről egyáltalán nem bántam, hogy ebben az országban "Landstraßé"-kon autózunk, de a svájci terepviszonyok miatt az utazás így háromszor-négyszer annyi ideig tartott, mintha autópályán mentünk volna. Szűkebb környezetéből mindenki ismerte Richter meghökkentő szokásait, tehát a mindenkori útitervbe ezeket a rendezők automatikusan bekalkulálták. Tény, hogy ilyen módon az ember sokkal ingergazdagabb élményekben részesült, mintha csak az autópályáról látott volna valamicskét a tájból. Festői környezetben, valóságos pikniket ülve ebédeltünk egy hegyi legelőn, Gruyères közelében. Richternek a fontosnál is fontosabbak voltak az impressziók, az ő számára a "varietas delectat" az idők folyamán szinte mindennapos szükségletté vált. S ugyanakkor a legjelentéktelenebbnek tetsző dologban is megtalálta azt, ami érdekelheti. Nem is hiszem, hogy valaha, akár egyetlen percig is unatkozott volna.

Szvajtoszlav Richter
Szvajtoszlav Richter

A mindennapi szorgos gyakorlás időközben kezdte meg hozni a gyümölcsét: egyre kevesebb alkalommal kellett már megállni az elképzeléseket egyeztetendő, mindinkább sikerült a ritmusokat, agogikákat, dinamikai megoldásokat egymáshoz csiszolni - de Richter nem engedett a napi penzumból. Tulajdonképpen igaza volt: egyetlen napi kihagyás is okozhat zavart az izmok emlékezetében, ami a kamarazenélésben talán még fontosabb is, mint a szólójátékban, hiszen a partnerrel való állandó kontaktus, a folyamatos oda-visszacsatolás miatt itt a játék sokkal több elemét kell automatizálni. De a hangszerrel való állandó kontaktus sem nélkülözhető. Talán közhely, hogy könnyedén berozsdásodnak az izmok, ízületek, de ami ennél jóval fontosabb: azt a fajta érzékenységet, ami fő feltétele az éppen szükséges dinamikai árnyalatok létrehozásának, csakis mindennapos tréninggel lehet biztosítani. Rengeteget kísérletezgettünk is, dinamikával, arányokkal, tagolással. Furcsamód, szinte állandóan jelen volt a - már a kortársak által is "megdöbbentőnek" aposztrofált - schuberti egyszerűség és az egymástól különböző s mégis mind-mind tipizálható karakterek. Richter néha nagyon is elégedetlen volt a játékával, többször előfordult, hogy hangosan szidalmazta - saját magát. Ezt könnyen meg lehetett szokni, nem ritkán vad hahotázásba torkollt az egész.

Richternek nem volt úgynevezett munkamódszere. A technikailag nehezebb, problematikusabb, esetleg bonyolultan polifón részeket persze ismételgette sokáig, de erőfeszítéseinek lényege a soha meg nem fogalmazott „addig játszom, míg nem megy" elvében foglalható össze. De ambíciói lényegesen magasabbra törtek: addig-addig játszogatott, módosított, újított, kísérletezett, amíg minden zegét-zugát, minden szegmensét ki nem kutatta az előadandó műnek. Azt is mondhatnám, a kompozíció legapróbb, legjelentéktelenebbnek tűnő hangjaival is igyekezett a lehető legbizalmasabb viszonyba kerülni, miközben soha nem veszett el a részletekben, ha a nagyobb forma felmutatása került sorra. Együttes munkánkon kívül is sokszor volt módomban gyakorlásait hallgatni, akár bezárt ajtón keresztül, akár azonos légtérben, ti. az esetek többségében nem zeneiskolákban, hanem privát otthonokban dolgoztunk,  néha teljesen magunkra hagyva/maradva. Baselbe érve magától értetődőnek tűnt, hogy Gyimesi László barátom münchensteini (Basel elővárosa) házában gyakoroljunk. Éltünk is a lehetőséggel, Laci persze boldog volt, hogy ott vagyunk és hallgathatja a próbát, sőt egyben a lapozás - négykezesezés esetében cseppet sem könnyű - feladatát (erről is lesz szó még a későbbiekben!) is ellátta. Richter is örült, hogy végre jó hangszerhez jutott (a gyakorlásra felajánlott hangszer majdnem mindig lutri). És még az idő is kellemes volt, ahogy az a fényképekről kiderül; a próbaszünetekben sem kellett bent kuksolnunk a házban. Idilli volt a hangulat, nem is nagyon fűlött a fogunk a továbbinduláshoz; Richterről biztosan tudom, hogy maradt volna még. De menni kellett, várt ránk a Rittersaal, Prey, no meg a közönség.

Richter
Richter

 18-án indultunk útnak, a táj egyre gyönyörűbbé vált, ahogy Ausztria felé közeledtünk. Hohenemst nehezen találtuk meg, akkor még szó sem volt arról, hogy a GPS valaha polgári célokat fog szolgálni. Tehát kérdezősködni kellett, maga a Mester vállalta a feladatot, amelynek eredményeképpen többszöri eltévedés után végül eljutottunk a célhoz. Még aznap este megnéztük a helyszínt, sőt a palota udvarán belehallgattunk ebbe a koncertbe is, amelynek műsora tele volt számunkra is ismeretlen Schubert-művekkel. Újra és újra el kellett gondolkodnom: hogyan lehetett harmincegy év alatt ilyen hatalmas életművet létrehozni? Igaz, ezt a Mozart-oeuvre esetében sem érti az ember, de neki mégiscsak négy évvel több adatott. Richter ragaszkodott hozzá, hogy még aznap este (éjszaka) valamennyit gyakorolhasson, én azonban nem éltem ezzel a lehetőséggel, túlságosan fáradt voltam. Másnap az egész napot végigdolgoztuk, hosszú próba délelőtt és egy rövidebb a délután folyamán.

Richter
Richter

Este a Borromeoi Szent Károlyról elnevezett templomba mentünk Karl Böhm és a Bécsi Filharmonikusok estjére. A Befejezetlen kicsit sápadtra sikeredett, az igazi élményt a "Nagy" C-dúr szimfónia - amelyet Richterrel egy ablakmélyedésből hallgattunk - és annak is a második tétele jelentette. A koncert végén röviden találkozhattunk magával Böhmmel, kicsi, töpörödött öregember volt már akkor. Ha a jövőbe látok, biztosan megkérdeztem volna egyet, s mást Richard Strauss Daphne-jával kapcsolatban, elvégre ő vezényelte a mű drezdai ősbemutatóját s neki szól az ajánlás is. Másnap a szokásos: reggeli a szállodában, ami ilyenkor a koncert napján mindig egy kicsit rendhagyó; még a vajas zsemlének is más az íze, mint holmi „közönséges" napokon. Richter munkamániája most is meghatározta a napirendet: délelőtt főpróba, amelyen eljátszottuk a teljes műsort (amit már úgy tudtunk, hogy ha álmunkból felébresztenek, akkor is eljátszottuk volna kívülről), utána könnyű ebéd, pihenés, de este 6-kor már megint a Rittersaalban voltunk, mégpedig a mikrofonok beállítása miatt, ti. az első koncertet rögzítette a Deutsche Grammophon. Kezdettől fogva nem örültem, hogy Bösendorferen kell játszanunk, de Richter mániái között a Steinway-fóbia is szerepelt. Egy újabb furcsaság, ami számomra azért maradt érthetetlen, mert Richter nem egyszer adta tanúbizonyságát, hogy számára a hangszerkérdés nem elsőrendű fontosságú: képes volt néha a leghitványabb zongorából is varázslatos hangokat előcsalni. Megjegyzendő, hogy ekkor már a Yamaha művésze volt, ha tehette, japán hangszeren játszott, a cég pedig különleges gondot fordított a hangszerkarbantartásra, illetve az állandó hangolói készenlétre (többek között ez az oka a cég látványos előretörésének az utóbbi 10-15 évben). Itt azonban szó sem volt erről, a fakó zongorahang, a kiegyenlítetlen mechanika, a slendrián hangolás nem kecsegtettek jó előjellel. Csak közvetlenül a színpadra lépés előtt tudatosult bennem, hogy Richter izgul, pontosan úgy, ahogy én szoktam a koncertek előtt. Rengetegen próbálták már megfejteni ennek okát, pedig felesleges: ha tökéletesen definiálják is, az érzés akkor is megmarad. De az okok is igen szerteágazóak, a memória-kieséstől való félelemtől, a mozgató szervek emlékezetének zavarán keresztül az adott pillanat egyediségéhez történő alkalmazkodás kezelésében beálló "sötét foltok" regisztrálásáig terjednek. Jól ismerem ezt az érzést, mégis ennyi munka után fel sem merült bennem, hogy nekünk izgulni kéne. Minthogy a hangverseny 20.00 órakor kezdődött, a szervezők vacsoráról is gondoskodtak, amivel egy üveg francia pezsgő is járt.

Richter
Richter

Az első szám után - amelyben valósággal kitapintható volt Richter izgalma - visszatérve az öltözőbe Richter a pezsgősvödörben álló palackra mutatva megkérdezte tőlem: miért ne igyunk, ha már úgyis „francia" műveket játszunk? Azzal kinyitotta a pezsgőt, amelyből nyomban felhajtottunk egy-egy flótával. Ettől kezdve - mondhatni - családias légkörben folyt a zenélés, nagy sikerrel a végén. Gyimesi Laci most is hibátlanul látta el a lapozó feladatát, pedig ez a fekvő formátumú kotta esetében, ráadásul a szokásosnál távolabbról, sokkal problematikusabb. A Bösendorfer sajnos nem bírta a megpróbáltatásokat, a felvétel későbbi meghallgatása komoly csalódást okozott. Bizony, a zongora egyes hangjai nagyon is "leszálltak" a koncert folyamán, a felvételek talán ezért sem kerültek kiadásra. Kérésemre ugyan másolatban elküldték az anyagot, de kizárólag saját használatra. Ha e pillanatban döntenem kellene, hogy méltó-e szélesebb körben történő publikálásra, nehéz helyzetben lennék. Végképp megmagyarázhatatlan, miért nem rögzítették a második koncertet is; ha egy - magát világcégnek tartó - hanglemezkiadó tényleg akar valamit, logikus, hogy él a javítás lehetőségével és nem tűnik el, mint a kámfor, másnapra - mert fel sem merem tételezni, hogy az NSZK egyik legjelentősebb vállalata szűkében lett volna technikai apparátusnak vagy hangfelvételi szakembernek. A legvalószínűbb, hogy ab ovo sem gondolhattak kiadásra, a koncert felvétele minden bizonnyal egy Richterrel kapcsolatos nagyobb terv háttéranyaga, dokumentációja maradt. Annál viszont talán valamivel érdekesebb.

Kocsis Zoltán cikksorozatának hetedik részéért kattintson ide!