Nándor

Rácz Zoltán: "A botrány komoly dolog, Fáy munkássága csak kínos"

2015.04.27. 07:50

Programkereső

Múlt héten nyílt levélben reagáltunk Rácz Zoltán facebookon közzétett soraira - úgy illendő, hogy most a muzsikus kérésére nyilvánosságot adunk annak az írásának, amely - saját szavaival élve - korábbi levelének "javított kiadása".

"Javított kiadás - Válasz mindazoknak, akik időt szántak arra, hogy nevüket vállalva, észrevételeiket megosszák a Fáy levél kapcsán. Köszönet érte.

Nem vagyok büszke Fáy Miklóshoz intézett levelemre. Fáy önmagában nem érdemel meg ennyi figyelmet, de írása az utolsó csepp volt egy pohárban, így éppenséggel esetlegesnek is tekinthető, hogy ő került célkeresztbe, noha aligha véletlenül éppen ő. A tagadhatatlanul szennyes szavak, a Fáy által képviselt jelenséget célozzák. Megértem, hogy a levél stílusa sokakat okkal felháborított, őket ezennel megkövetem. Arra sem vagyok büszke, hogy ezzel egyidejűleg igen sok helyeslő, elismerő üzenetet, levelet kaptam, koncertlátogatóktól, zenetanároktól, köztiszteletben álló művészektől, köztük Kossuth-díjasoktól is. A Facebook oldalamra ezekben a napokban feltűnően sok "friend request" érkezett, de egyet sem igazoltam vissza, olcsó sikernek tűnt. Összességében azt hiszem sikerült megfelelnem annak a Schiller idézetnek, amelyre amióta csak megismertem, vezérlőelvként tekintek és amelynek utolsó sora így hangzik: "...vielen gefallen ist schlimm". Ami viszont leginkább elgondolkodtat és ami a legfontosabb felismerésre vezetett ebben az ügyben, hogy ez volt pályafutásom legnagyobb nyilvánosságot elérő megnyilvánulása, nagyobb figyelmet sikerült vele kivívnom, mint az idei szezonban bemutatott, Magyarországon korábban soha elő nem adott, mintegy 4 órányi zenével, de erről később.

Rácz Zoltán
Rácz Zoltán

 Ránki Dezső és a Concerto Budapest Mozart koncertje - sajnos csak az esti koncerten lehettem jelen - olyan felemelő zenei élmény volt, amelyet soha nem fogok elfelejteni, és amelyről a 86 esztendős Párkai István a koncertről távozóban csupán annyit jegyzett meg: ma mindannyian gazdagabbak lettünk. A Keller András által dirigált zenekar végig hihetetlenül érzékenyen kísért, a B-dúr koncert zenekari bevezetőjét és később pár taktusát, amikor hat hegedű és egy fuvola unisono kísérte a szólistát, igazi zenei csodaként éltem meg. Annyira hatása alá vont az előadás, hogy a koncertről hazaérve azonnal meghallgattam a Grand Partitát, hogy még egy kis időre Mozart bűvkörében maradhassak. Még aznap rövid bejegyzést írtam az FB-oldalamra: ma este, a Zeneakadémia Nagyterme pár órára a világ legnagyszerűbb helyévé vált. Mozart - Ránki - Keller - Concerto Budapest, köszönjük nektek. Erre a bejegyzésre 27 lájk érkezett.

Fáy Miklós munkássága iránti érdeklődésem meglehetősen lanyha. Kritikáit szinte soha nem olvasom, és a koncertet követően is csak egy FB-bejegyzés miatt szereztem tudomást róla. Elolvastam, felfordult a gyomrom és még mielőtt elértem volna lakásom legkisebb helyiségét kidobtam a taccsot, és mire rendbeszedtem magam, ráébredtem, hogy mindez közterületen történt.

Fáy legalább ezer ember lélekemelő koncertélményét és egy nagyszerű zenekar - a karmesterről nem is szólva - bámulatos teljesítményét rántotta maga mellé a sárba. Írásából az égvilágon semmit sem tudhat meg az, aki nem volt jelen a koncerten. Nyeglén közli, hogy csapnivaló a zenekar, de ezt nem támasztja alá semmivel. Ezzel az erővel azt is állíthatná, hogy neki akkora van, hogy a Zeneakadémiától a Köröndig elér. Aki nem hiszi, járjon utána. Nárcisztikus locsogásának mélypontját azonban még nem értük el. Ránkiról úgy ír elismerőnek tűnő mondatokat, hogy közben azt hiteti el az olvasóval, a szólista rezignált beletörődéssel viseltetik, az őt kísérő zenekar - Fáy általképzelt - hibái iránt. Szegény pára, honnan is lehetne fogalma, mi zajlik egy olyan próbán, amelynek Ránki tevőleges résztvevője és hogy egy előadás a legalaposabb próbák után is, mindig ismeretlen úton halad. Minden valamire való zenész tudja és vallja, hogy amikor kimegy a színpadra, amikor ott áll áll pőrén, isten és ember előtt, mindazzal amit tud és amit csak sejt, nincs más mérce számára, mint az adott mű. Ha történetesen Mozartot játszik, akkor a képzeletbeli léc emberi képességekkel alig elérhető, galaktikus magasságokban van. Ligeti György nyilatkozza egy helyen, előadóival szemben csaknem emberfeletti elvárásokat támasztó darabjairól szólva: az én médiumom a bizonytalan ember és nekem kellenek a hibák, az eltérések.

Rácz Zoltán
Rácz Zoltán

Fáy, ezt az életen keresztül bizonytalan médiumot veszi célba, tudatosan és aljas eszközökkel, de teljesen érthetően. Semmi érzéke nincs a galaktikus magasságokhoz, pedig a mérce ugyanez a recenzens számára is. Érvényes kritikát csakis az adott mű és annak interpretációtörténete alapos ismeretében lehet írni. Tóth Aladár és Kroó így írt, de ilyet releváns ismeretek híján hiába is várnánk Fáytól, marad tehát a rizsa, és már hallom is a választ, hogy Fáy milyen jól ír, amiről egy történet jut csak az eszembe, amikor is egy fogadáson Albert Einsteinnek bemutattak egy embert, akiről köztudott volt, hogy hét nyelven beszélt. Einstein a vele folytatott beszélgetés után csak annyit jegyzett meg kísérőjének: lehet, hogy hét nyelven beszél, de mind a heten hülyeséget. Fáyból akkor iratkoztam ki, amikor évekkel ezelőtt pályafutása legaljasabb mondatát leírta, amelyben zongoráné ünnepi kezeslábasáról értekezett. Az undorító Fáy koktél receptje egyébként végtelenül egyszerű: ha gőzöd sincs, amiről megélhetésed érdekében írnod kell, írj laikusoknak, főként olyanoknak, akik nem voltak ott, és célozd meg az emberekben lakozó egyik leggyarlóbb tulajdonságot, a mások megalázása felett érzett kéjes örömet, ezzel ráadásul még a szakmabelieknél is szerezhetsz pontokat. Ezzel együtt, amit Fáy művel az korántsem botrány. A botrány ugyanis komoly dolog. Fáy munkássága csak kínos, mint társaságban a fing. (Copyright: V. L.)

Az, hogy Fáy mértékadó lapokban publikálhat, semmi mással nem magyarázható, mint a lassan mindent uraló középszerrel kapcsolatos, mára szinte az egész életünket elborító közönnyel. Ha kiváló zenetörténészeink egyszer az életben megfogalmaznának egy közös levelet, amelyben kijelentenék, hogy mindaddig nem adnak írást sem a Népszabadságnak, sem az ÉS-nek, amíg azok hajlandóak Fáy bulvárirományait közölni, nagy összegben lefogadom, hogy Fáy pár hét alatt az őt megillető platformokra kerülne. Ott aztán írogathatna kedvére, akár egy blogon, akár a Blikkben, vagy összebútorozhatna a bugris paraszt Bochkor Gáborral, aki pár héttel ezelőtt, egy kereskedelmi rádiócsatornán bicskanyitogató módon heherészett, hozzá hasonlóan prosztó beszélgetőpartnereivel a karmesterség mibenlétéről. A végtelen közönynek köszönhetően ennek a vérlázító beszélgetésnek sem támadt adekvát visszhangja.

A Fáy jelenség kezére játszik egyébként az a fájdalmas és gyakorta tapasztalható bizonytalanság is, amellyel egyébként a szellem különböző területein kiemelkedőt alkotó kortársaink egy-egy zeneművet, vagy előadást megítélnek, erről e sorok írója nemegyszer szerezhetett közvetlen és meghökkentő tapasztalatot. Ebben rejlik igazán az írástudók felelőssége, a színpadon, a kritikákban, a közpénzek elosztásában résztvevő testületek munkájában és a zenéről folytatott közbeszédben is. Ha sikerül elmozdulnunk a helyes irányba, akkor talán elérhetjük azt is, hogy azok a koncertek, amelyek ez idő tájt félházak előtt zajlanak - bár a világ nagy koncerttermeit könnyen meg lehetne tölteni velük, mint amilyen például legutóbb a Thomas Adès nevével meghirdetett koncert is volt - elérjék az egyébként érdeklődő közönséget. De ez már egy másik írás tárgya lehet, amelyben a hazai zeneoktatás viszontagságait sem kerülném meg.

Fájdalom, de a mai közéletben a kiegyensúlyozott, nyugodt hangnak egyre kisebb a hatása, sajna erről is bőséges tapasztalat áll rendelkezésemre. Úgy tűnik, mintha a nagyobb olvasóközönség elérése érdekében szükség volna bűzös kipufogó gázokat okádó hajtórakétákra, amelyekre Fáy is azért kapaszkodik fel újra és újra, hogy többen olvassák. Én most csodálkoztam rá először ezeknek a hajtórakétáknak a bámulatos hatékonyságára: 100 megosztás, megannyi sajtómegjelenés, szerény becslésem szerint, legalább százezer olvasó. Én a jövőben mégis kerülni fogom ezeket a felhajtóerőket. Tartok tőle, hogy ez a mostani írás nem számíthat hasonló olvasottságra, de ha így lesz, az sem baj, csak újabb bizonyosság. Hiába no, kis szakma is szakma (copyright: C. F. Ramuz) a latrinatisztítás is az, aki kitanulja, elkerülheti, hogy fekáliával kenje össze magát. Nekem nem sikerült, de legalább megtanultam belőle, hogy ezután minden körülmények ellenére az maradjak, aki mindig is voltam. Zenész, aki könnyek közt hallgatja éjjel a Medici TV-n Stravinsky Zsoltárszimfóniájának harmadik tételét, Leonard Bernstein felvételén."