Lukács

Egész napos lantzene

2015.07.29. 06:58

Programkereső

Idén rendezik a III. Régizenei napokat Veszprémben, mely immár új hagyományt teremt a városban. Július 25-én a teljes napot a lant hangszercsaládjának szentelték a jezsuita templomban. KRITIKA

Mindig az az érzésem, ha a Hespèrion vagy a L'Arpeggiata felvételeit hallgatom - hogy a legnépszerűbbeket említsem -, hogy a régizenének sokkal nagyobb rajongótábor járna. Hasonló gondolatból indultak ki a Régizenei Napok szervezői is Veszprémben: a kurzusokat és koncerteket magába foglaló rendezvény keretében került sor a délután kettőtől este kilencig tartó Lantnapra. De a maratoni program nemcsak a régizene pengetős hangszereinek megismertetését tűzte ki célul, hanem a hazai lantjátékosok zömét is egy fedél alá hozta. Nem mintha ez nagy tömeget jelentene: ahogy Kónya István elmondta, itthon még gyerekcipőben jár a hangszer kultúrája, hiszen nem is oktatják hivatalos intézményben. Kónya egyébként a laikus és a profi közönség számára egyaránt olvasható Lantkönyv szerzője, és az első magyar művész, aki lantdiplomával dicsekedhet. A hangszer tehát jócskán szorul népszerűsítésre, már ha nem akarunk belenyugodni, hogy az egykori két-három évszázados dominancia után ennyire háttérbe szorulhat egy instrumentum.

Nagy Csaba
Nagy Csaba

A hangszerbemutató koncertet Nagy Csaba nyitotta egy nyolckórusos reneszánsz lanttal, és rendkívül finoman, érzően játszotta Francesco da Milano két fantáziáját - hogy mennyire népszerű volt zenéje, arról az árulkodik, hogy a szerzőt egyébként egyszerűen csak isteniként ("Il divino") emlegették a maga korában. Ezután Francesco Spinacino egyik ricercaréja következett, melyben a decimákban haladó dallam újszerűségét külön be is mutatta a művész. Hasonló igényességgel, kiválóan használt rubatóval csendült fel Dowland 6. fantáziája (A Fancy). Nagy Csaba később vihuela de manón szólaltatta meg Luis de Milán I., III. és XI. fantáziáját az El maestro című kötetből; élmény volt egy ilyen ritka hangszert hallani, melynek irodalma is csupán hét szerző életművéből, az 1536-tól 1576-ig tartó periódusból áll.

 

A Duo Venite tagjai Jäger Éva és Tokodi Gábor, akik többek között németországi és koppenhágai szerepléseket is maguk mögött tudhatnak. Tokodi a burdonhúrokkal és hosszabb nyakkal rendelkező theorbán játszott, Jäger a magas hangfekvésben is tiszta és historikus hanggal énekelt. A három Kapsberger-darab legizgalmasabbja egy canario volt - még hogy a párakkordos dalok nem maradnak fenn, mondhatnánk. Frescobaldi Aria di passacagliája nagy érzelmi töltettel szólt, s az improvizációt is megengedő kíséretet is ízléssel oldotta meg Tokodi. Később, immár barokk gitárral, Purcell Tündérkirálynőjének egy áriáját (Hark! How all things...) és egy saját follia-improvizációt szólaltatott meg a duó. Ha a korabeli zenészeknek valószínűleg a könyökükön jött is ki, nekünk nagy örömünkre szolgált a Lullytól Liszten át Rachmaninovig sokak által feldolgozott vándortéma.

Az archiliuto még a régizenét hallgatóknak is bemutatásra szorulhat: a lant és a theorba jegyeit magán viselő hangszer leghosszabb húrjainak hosszúsága akár az egy métert is meghaladhatják, ezeket a basszushúrokat a skála szomszédos hangjaira, a hangnemnek megfelelően hangolják. Benkő Mihály remekül szólaltatott meg három-három Kapsberger toccatát és galliardot, illetve egy ismeretlen szerző courante-ját. Különösen drámai színezete van ennek a hangszernek, nem csak az átütően mély regiszterekben, hanem az éles hangzású egy- és kétvonalas oktávokban.

Duo Venite
Duo Venite

A hangszerbemutatót egy Bakfark Bálintnak és a 450 éves Krakkói Lantkönyvnek dedikált koncert követte Sárai Gábor, Nagy Csaba és Reményi Árpád előadásában. Különösen a trióban megszólaló IX. és X. fantázia érdemel dicséretet, de a szólóban két galliardot játszó Reményi Árpád is felkeltette a figyelmemet, aki egyébként Nagy Csabához hasonlóan a Recercare Régizenei Műhely tagja. Ihletett és érzékeny játéka szinte mai frissességűvé tette Bakfark majd fél évezredes zenéjét - ilyen pillanatokban nyerhet az ember bizonyosságot arról, hogy szükség van a lant- és régizenére.

Az esti koncerten Sárai Gábor tízkórusos reneszánsz lanton három szonátát játszott Giovanni Zambonitól, kár, hogy az első némileg darabosabban, monoton hangsúlyokkal szólalt meg. Kónya Istvánnak viszont a párás idő nem kedvezett: bár gyönyörűen szólaltatta meg Sylvius Leopold Weiss d-moll szonátáját, a következő, a-moll darab közben a barokk lant két húrja is elszakadt, de a csere és a hosszú hangolás után kárpótolásul játszott d-moll chaconne (szintén Weisstől) alighanem mindenkit meggyőzött, hogy kiváló, hanem a legkiválóbb magyar lantost hallhattuk.