Bence

Politika nélkül

2015.08.24. 07:41 Módosítva: 2015-08-29 11:19:22

Programkereső

Napok óta azon rágódom, hogy lehetne a Szent Erzsébet legendájának előadásáról úgy írni, hogy ne keverjem bele azt, amit mások: a politikát. Ma arra jutottam: nem lehet. KRITIKA

A kritika feladata az, hogy az előadással foglalkozzék. Az előadás szélesebb értelemben nem csupán a színpadon elhangzó produkciót jelenti: éppen Liszt legendájának 150 évvel ezelőtti bemutatója az ékes példa, mennyire politikai cselekedet tud lenni egy Liszt-mű előadása 1865-ben, két évvel a kiegyezés előtt, az eredeti német helyett – a szerző szándékának megfelelően – magyar nyelven.

A mű korabeli visszhangja sem csupán a zenével vagy az előadással foglalkozik.

Holott azzal is van miért. Ez már nem a virtuóz Liszt, de talán még nem is az a végtelenül befelé forduló, elmélyült és letisztult, akit épp emiatt szeretünk. Ráadásul maga a 19. századi oratórium mint műfaj – vagy műnem? – meglehetősen mostoha, szinte gyökértelennek mondható, fejlődése semmiképp sem organikus, s más műfajoktól (pl. az operától) többet kap, mint Bachtól, Haydntól vagy Mozarttól. Kissé olyan, mint az orosz zene – Csajkovszkijnál is mindig arra gondolok, hogy nem lehet egyszerűen a születési évszáma alapján belerakni valamiféle logikus zenetörténeti folyamatba, mert mellé kell tenni azt a pár ezer kilométert (és azt a pár száz évet), ami az európai főfolyamatoktól elválasztja.

A Szent Erzsébet legendájának első tételekor jutott eszembe Csajkovszkij és az orosz zene. Liszt-kutatók bizonyára sorolnák a cáfolatokat, mégis úgy vélem,

száz hallgatóból jó, ha egy tippelne e zene hallatán Lisztre, nekem sokkal inkább tetszett szlávnak, amit hallottam.

A későbbiekben megjelenik Schumann (mint egyfajta nem eléggé közismert forrás és kapocs a 19. századi oratóriumokhoz), Wagner – és végül a közismertebb Liszt hangja is megszólal. A mű mégis kísérleti jellegű, amit a szerzői műfajmegnevezés ("legenda") is alátámaszt.

A szövegkönyv sem mentes a problémáktól, és most nem a fordításra vagy a prozódiára gondolok. Ha nem lenne tabu ilyet mondani, alighanem beismernénk, hogy maga a szöveg, sőt az elmondott történet meglehetősen bárgyú.

Van egy nő, akit az első jelenetben mindenki örömmel fogad, majd rögtön ezután a férje az erdőben találkozik vele, akár lopni vagy pasizni is mehetett, kertel, hazudik,

aztán mintha Hermész – vagy ki – mellette állna, a hazugságához alakítja a körülményeket, vagyis rózsává változik a kezében a ki tudja, mi, mi mindenesetre nem, a szövegből nem derül ki. Ezt nevezik csodának.

Aztán e szent asszony nem akarja férjét elengedni a Szentföldre, amin Lajos ki is akad, majd szépszerével megszökik – ez a jelenet sem Erzsébet dicsősége. A dráma tetőpontja akár egy szappanoperából is jöhetne, az anyós a férj halálhírére kidobja a menyét, mire az eleinte nem akar tágítani, majd arra hivatkozik, hogy ő mindig is királyi pompában élt, majd könyörög, hogy legalább reggelig hadd maradjon. Voltaképp először az ötödik jelenet mutatja Erzsébetet igazán szeretni valónak, áldozatosnak, szentnek, aki a szegénységét nem csupán elfogadja, hanem a szegények védelmezője lesz, így hal meg. A hatodik jelenetben eltemetik. Hát azt hiszem, egy igazi legenda ennél alaposabban támasztja alá, hogy érdemes Erzsébetet szentté avatni, szentként tisztelni. Így a zenére hárul a feladat, hogy ezt a szerepet betöltse. Liszt kiváló ízléssel találja meg az egyensúlyt szinte mindenben: drámában és lírában, szólóban és kórusban, magyarban és egyetemesben, és miközben az operai terjedelmű anyagon végigvonulnak bizonyos motívumok, a hat tétel mégis egyedi, önmagán belül is változatos és felépített, így az elmélyült hallgató nem unatkozik. A mostani előadás hallgatói pedig pláne nem. Nem sok referenciát tudok említeni, amihez viszonyíthatnánk a Kodály Filharmonikusok előadását, s mivel a koncerten hang- és képfelvétel készült, könnyen lehet, hogy ez lesz a viszonyítási alap későbbi korok számára.

Világos, hogy Kocsár Balázs aprólékosan kidolgozta a részleteket a próbaidőszak során, így nemcsak a nyári szezonhoz képest volt maximálisan üzembiztos a produkció.

A kórusok (Kodály Kórus Debrecen, Cantemus Vegyeskar, Cantemus Gyermekkar) teljesítményét külön kiemelném, a zenekar pedig csak annyiban marad el mögöttük, amennyivel kevésbé egységesen szólt a Vigadó jónak még mindig nem mondható, de a régihez képest meglehetősen feljavított akusztikájában. Az énekes szólisták közül a férfiak tetszettek jobban: Haja Zsolt Lajos őrgrófja mellett a kisebb szerepek (Cser Krisztián: Hermann őrgróf, Szegedi Csaba: udvarmester, egy magyar nemes, Kovács István: II. Frigyes) is emlékezetesen szerepeltek. A címszereplő Kele Brigita alapvetően szépen formálta meg a szerepet, de hangi teljesítménye nem volt meggyőző, és a Zsófia őrgrófnőt alakító Vörös Szilvia bizony le is énekelte, ami a cselekmény szerint rendjén van, de nem biztos, hogy ez volt a cél. Összességében maradandó élményt, az évfordulóhoz méltó, emlékezetes előadást hallhatott a közönség. Melynek soraiban részben a szakma jeles képviselőit, részben a művészetpolitika aktuális nagyjait láthattuk – egy jó adag "vatta” kíséretében. De ha nem lett volna a felvétel, melyen keresztül milliók (mit milliók: milliárdok) nézhetik majd meg azt, aminek jó, ha ötszázan voltunk személyes tanúi, akkor felmerül a kérdés: mire ez a hacacáré? Mi ötszázan ilyen fontosak vagyunk?

Félreértés ne essék: nagyszerű ötletnek tartom, hogy a Vigadó újraépítésének (vagy megépítésének, részletkérdés) másfélszázados évfordulóját meg kell ünnepelni, s mivel lehetne ékesebben, mint a bemutatón elhangzó művel. De melyik koncert kap hatvanoldalas, lakkozott borítós, súlyos, a belíveken is színes papírra nyomott, végig kétnyelvű, nagyalakú műsorfüzetet, elnöki (Fekete György) és ötletgazdai (Marton Éva) köszöntővel, tanulmánnyal (Domokos Zsuzsanna), karmesteri interjúval és háromnyelvű (magyar, német, angol) szövegkönyvvel?

Apropó szövegkönyv. Magyart külön is kaptunk, valamivel vékonyabb, fényes papírú, kisebb alakút – mely helyenként jobban, helyenként kevésbé közelített ahhoz a szöveghez, mely elhangzott. Na igen, az eredeti fordítás, Ábrányi Emilé nem volt elég jó – úgy látszik, a prozódiai javítások mégsem születtek meg időben.

Ez az egész persze felveti a műhöz való hűség, a hitelesség problémáját (ez a kérdés a Kocsár-interjúban is eléggé el van mismásolva), de még jobban kitűnik belőle az a bénázás, mely az egész zenei életet át- meg áthatja.

Szóval drága szövegkönyv, pótlappal, a végén elfogy a papír, meg úgyis ott van a nagyalakúban, tehát ahelyett, hogy kiírnák az eredeti latin szöveget, neadjisten fordítással (vagy az MMÁ-ban mindenki perfekt latin?), ennyi áll a végén: "EGYHÁZI KAR: Eredeti latin szöveg!").

Firtatgathatnánk, hogy akkor ez most kinek a pénze, mely ily derekasan van költve, persze lehet védekezni, elvégre egyszer százötven éves a Vigadó. És mindezt én sem írtam volna le, ha a magamutogatás ennyiben kimerült volna. Az előadást ünneplő taps azonban látványos önünneplésbe csapott át, amikor Fekete György álló tapsot rendelt el – ezzel megakadályozva legalább két meghajlást, félbevágva a zenekari csoportoknak szóló egyenkénti köszönetet.

Nem, ez a produkció elsősorban nem Lisztről, nem Szent Erzsébetről, százötven évről, Kocsár Balázsról vagy a zenészekről szólt.

Pedig ők mind megérdemelték volna.