Katalin

Híd a Lajtán

2015.09.03. 06:50 Módosítva: 2015-09-03 08:08:59

Programkereső

Tekintették egy birodalom távoli határőrvidékének, és aztán századokon át volt egy másik birodalom középpontja is, ám a Boldog Ausztria említésekor mégse hatalmi változásokra, háborúkra vagy éppen politikára gondolunk. Egy kis ország, hatalmas kulturális örökséggel. MÜPA MAGAZIN

Csehország és Németország főszereplése után, idén nyugati szomszédunk, Ausztria kerül a Müpa és a Budapesti Fesztiválzenekar közös alapítású fesztiváljának középpontjába. Az Európai Hidak rendezvénye 2015-ben sem az ismeretlen fölfedezésére invitál tehát, hanem éppenséggel egy ismerősnek vélt, sőt számos részletében valóban meghitten ismerős tájékra vezet, amely így is csupa élményt és megannyi újdonságot tár majd elénk. mert ha kirándulásnyi távolságban élünk is Bécstől, s habár hajdan egy közös, „szélesebb hazát” alkottunk az osztrákokkal (hogy mit kapott a fejére Jókai mór a függetlenségiektől e megfogalmazásért!), azért még bőven kerülhetünk közelebb ehhez a rokoninak érzett, ám az észleltnél jóval sokszínűbb kultúrához. túl a Kék Duna keringő és a bécsi kedélyesség rokonszenves közhelyein, a lehetőségig teljes keresztmetszetet kínálva az osztrák múlt és jelen kulturális értékeiből.

"Alii bella gerunt; tu felix Austria nube!”, azaz mások csak háborúzzanak, te, boldog Ausztria, házasodj – hangzik a Habsburgok szerencsés házassági politikáját egyszerre méltató és irigylő latin szállóige, de azért tudjuk, Ausztriának bőven kijutott a háborúskodásból is. Hadi feladatok hívták életre több mint 1200 éve az Ostmarkot, a Nagy Károly birodalmának keleti határait megvédeni hivatott őrgrófságot is, amelyből aztán a mai Ausztria lett. védekezni kellett a kalandozó magyarok ellen, utóbb Mátyás király bús hadát is nyögte Bécsnek büszke vára, s bizony a császárváros volt a legnyugatibb európai főváros, amely oszmán ostrom alá került. Császárváros – hiszen idővel a Habsburgok révén ide telepítette udvarát a Német-római Császárság feje, s e ténynek Bécs és egész Ausztria kultúrája páratlanul sokat köszönhetett.

Ahogy Musil látta

„Ebben az országban – méghozzá a legszenvedélyesebben, s ennek összes következményeivel együtt – mindig mást csináltak, mint amit gondoltak, vagy másképp gondolkoztak, mint ahogy cselekedtek. […] Es ist passiert – megesett, mondták errefelé, ha másutt úgy vélték, csoda esett; sajátos, se másutt a németben, se más nyelvekben nem ismert kifejezés volt ez, leheletétől tények és sorscsapások váltak pihe- és gondolatkönnyűvé.” A visszatekintő Robert Musil jellemezte e szavakkal A tulajdonságok nélküli ember lapjain hazáját

Az udvari kultúra fölvirágzása a zenei életre is jótékonyan és maradandóan hatott, ahogyan arról a Fesztiválzenekar Barokk együttesének szeptember 16-i koncertjén is bizonyságot szerezhetünk: az I. Lipót, I. József és VI. Károly udvari komponistájaként működő Johann Joseph Fux, vagy épp a Lipót és József császárok által szintén favorizált Giovanni Bononcini művei által (művészeti vezető és koncertmester: Gunar Letzbor). S persze éppígy a szigorúan katolikus tájék egyházfejedelmeinek zeneszerzőit hallgatva: mondjuk, a Salzburgban szolgáló Heinrich Ignaz Franz Bibert vagy az ugyancsak Salzburgban, majd a passaui püspök udvarában alkotó Georg Muffatot.

A XVIII. század utolsó évtizedeire a dunai monarchia hatalmi központja a világ zenei életének egyértelmű fővárosává vált, hogy azután a bécsi klasszika otthonaként valóságos zenetörténeti legendává nemesüljön. Bécs és tágabb környezete, amelybe olykor még Pozsony vagy akár éppenséggel Martonvásár (Beethoven) és Zseliz (Schubert) is beleszámíthatott, a zeneirodalom óriásainak adott otthont vagy átmeneti szállást. S ez így volt végig az úgynevezett „hosszú 19. század” folyamán: Brahms és a két Johann Strauss csakúgy itt élt és alkotott, mint ahogy itt rótta az utcákat Gustav Mahler és Hugo

Wolf is. Épp a kettejük műveit ígéri a Fesztiválzenekar szeptember 11-i koncertje, melynek énekes szólistája Roman Trekel: a bécsi opera igazgatójának kinevezett Mahler meg az önmagát őrületében a bécsi opera igazgatójának képzelő Wolf – kézenfekvő és mégis oly izgalmas párosítás. A megengedően toleráns, liberális és olykor tagadhatatlanul immorális osztrák mentalitásnak rengeteget köszönhetett a múlt századfordulón formálódó modernitás: Freud és Lehár, Schnitzler és Schönberg egyaránt. S persze a sokszoros múzsa, Alma Mahler és a festő Oskar Kokoschka szintén, akik majd Gergye Krisztián társulatának produkciójában (Kokoschka babája – szeptember 13.) idéződnek elénk.

A császárság, s egyúttal az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlását követően szinte rögtön föltámadt a békebeli béke éveit visszasóvárgó nosztalgia, amely voltaképpen azóta is eleven. Ennek a világnak azonban az első világháborúval végérvényesen vége lett, s Ausztriának, az új köztársaságnak ki kellett találnia önmagát, ráadásul nem is egyszer: 1918-at, 1945-öt, majd 1955-öt, a bécsi államszerződés évét követően. Egy évszám kimaradt a felsorolásból: 1938, az Anschluss éve. Az osztrák nemzeti identitás számára alkalmasint sokáig jelent még feldolgozandó problémát a Harmadik Birodalomhoz fűződő viszony, amelyre egy időben a feledés fátylát borította a kollektív amnézia. Ahogy Christopher Hitchens sommázta: „Ausztria két legnagyobb eredménye, hogy elhitette a világgal: Beethoven bécsi volt, Hitler pedig német.” e szándékos felejtés ellen a 20. század második felének legjelentősebb osztrák művészei is szót emeltek, s közülük is a legkeményebb ítéletű Thomas Bernhard volt, akinek szkepszisét és rendíthetetlen pesszimizmusát idézi meg szeptember 14-én a Literárium Extra Thomas Bernhard-szövegáriák (Variációk tévedésre) című és alcímű estje. Kedélyesség ide vagy oda, az osztrák kultúra nem riad vissza a Bernhard által is képviselt szigorú önvizsgálattól. Az önvizsgálattól, amely nyitott és befogadó kultúra légkörét teremti meg, amint arról ugyancsak meggyőződhetünk majd az Európai Hidak idei sorozatának eseményein. Ahogyan arról is, hogy a mai osztrák kulturális élettől – akárcsak a megelőző századelőn – a legkevésbé sem idegen a kísérletezés: új hangzásokkal, új stílusokkal, új főszereplőkkel.

És ahogy Zweig látta

 Stefan Zweig már a II. világháború idején, emigrációjából így méltatta az elbúcsúztatott tegnap világát: „Csaknem ezeréves Osztrák monarchiánkban mintha minden örökéletűnek készült volna, s az állam maga volt e maradandóság legfelsőbb szavatolója. […] mindenki tudta, mennyije van, mi illeti meg, mit szabad, mit tilos. Mindennek normája volt, meghatározott súlya és mértéke.”

Ezt teszi majd érzékletessé a Wolfgang Muthspiel Trio szeptember 12-i koncertje is: a névadóval, azaz a világ egyik legjobb gitárosával, s az ő iskolákon átívelő szerzeményeivel. vagy épp a Soap&Skin elnevezés mögött meghúzódó zeneszerző, zongorista és énekes, Anja Plaschg szeptember 11-i estje, melyen a 25 éves művésznő teljes zenekar kíséretében tárja elénk sok külső hatást befogadó és feldolgozó, s egyszersmind oly vonzó zenei világát, összetéveszthetetlenül személyes hangját. Akár egy egyszemélyes Ausztria.