Jenő

Őserő vagy zene lelke: a paraszt esete Mozarttal

2015.09.29. 07:00

Programkereső

Első önálló zeneakadémiai estjét tartotta szeptember 22-én az Anima Musicae Kamarazenekar. „Művészetek ölelésében” című előadásuk olyan zenetörténeti időutazás volt (a reneszánsztól napjainkig), amelyet költészeti és fotóművészeti alkotások is színesítettek.

A Solti terembe belépve Seprűs Pál Péter fotóművész képei fogadták a közönséget. A fotográfus a zene lelkét igyekezett képileg rögzíteni úgy, hogy hosszú záridő mellett felvette, ahogy a muzsikusok kedvenc darabjukat játsszák, így a mozgásminta kirajzolja az átszellemült állapotot. Ahogy az est házigazdája, Lackfi János a koncert elején elmondta, Seprűs a lehetetlent próbálta megvalósítani ezzel a vállalkozással, de mint művész, miért is ne tenné. Közelebbről megvizsgálva a képeket, vegyes érzéseim támadtak. Egyrészt jó fényviszonyban, szép hangszerekkel, csinos zenészekkel persze, hogy gyönyörűek. Másrészt viszont az azonos technika miatt a különböző karakterű zenészek és az eltérő darabok elsikkadtak, uniformizálódtak. Mintha csak egyféle lelke lehetne a zenének.

Lackfi János a zenekarnak írt verseivel (melyek szintén a zene lelkének témáját járják körül) megkaptuk a második művészet ölelését is, már csak a zene volt hátra. A koncert nyitányaként Dukay Barnabás A hegy fái című alkotása hangzott el a szerző vezényletével. A két tételből álló mű reneszánsz hangvételű, nyugodt, homofon szakaszokban gazdag, kellemes hangzású alkotás.

Már-már unalmasnak nevezném, de épp olyan hosszú, ameddig még az azonos szerkesztésmód fenntartja a figyelmet, illetve itt még nem volt világos, hogy ezzel a jelzővel a kompozíciót vagy az interpretációt minősítem.

Bach III. Brandenburgi versenye előtt Lackfi kiemelte, hogy az Anima Musicae nem akármilyen tempókat vesz a darabban. Valóban feltűnt a szokásostól tudatosan eltérő (általában gyorsabb) tempóválasztás, de sajnos inkább hajszoltságként csapódott le. Mintha a kamarazenekar néhány tagja folyamatosan vonszolná a többieket, akik szívük szerint kényelmesebb, kimértebb tempóban játszanának. A sebes zenélés itt-ott a technikai tökéletesség rovására ment, de ami nagyobb baj: nem hagyott időt Bach zenéjének finom, elgondolkodtató harmóniai vagy melodikai fordulatainak kiélvezésére.

A szünet előtt Mozart Serenata notturnáját szólaltatta meg a zenekar. Itt most már egyértelmű volt, amit először a karmester személye, majd a játékosok száma elfedett: a zenészek alig kommunikálnak egymással. Nem éreztem a muzsikusok közti vibrálást, amit alapvetőnek gondolok egy olyan együttesnél, amelyik a színpadon születő, megismételhetetlen, begyakorolhatatlan pillanatok, vagyis a zene lelkének követeként aposztrofálja magát. A harmadik tétel előkés, fricskaszerű sorkezdése legalább 16-szor előkerül a tétel folyamán. Mozart nagysága pedig többek közt éppen abban rejlik, hogy – a mezei klasszikus szerzőkkel ellentétben – az egyforma sosem egyforma; az ismétlés sosem merül ki a hangok pontos ismétlésében.

Új félidő: új nyitány, és ez most kiválóan sikerült! Dohnányi Szerenádja csendült fel vonószenekaron, ugyanis Dmitrij Szitkoveckijnek köszönhetően létezik ilyen átirat a műből. Az öttételes darab indulóval kezdődik. Az Anima Musicae először szólalt meg olyan intenzitással (direkt nem csak hangerőről beszélek), amire felkaptam a fejem. Dohnányi apró poénjainak, lírai momentumainak nagy része is megvalósult. Kicsit elhamarkodott következtetésként azt is levonhatnám, hogy a kamarazenekar a rövid, frappáns tételekben tud igazán domborítani. Ebben a műben sokkal kevesebb gikszert hallottunk, szinte nem volt felülintonált egyik hang sem, és a tempó sem tűnt hajszoltnak.

Aztán végre megkaptuk azokat a bizonyos lélekemelő, szellemfeltöltő, idegkisimító pillanatokat, amelyekre egész este vártunk. A népzenétől... A Góbé Zenekar közreműködésével megszólaló 'Amit tudok' – concerto grosso Szászcsávásról című Vizeli Máté-darab egyszerre volt kortárs, egyszerre hordozta a népzenei őserőt (azt hiszem, ez az őserő a kulcsszó a zene lelkéhez is), egyszerre volt szórakoztató és mély. A klasszikus hegedűkön felcsendülő népi motívumok, illetve azok autentikus megszólaltatása különleges kontrasztot, mégis egységet alkotott. Mintha a népzene ereje megszállta volna az Anima Musicae-t is, értelmet nyert minden pizzicato, érzékenyebbé vált minden dinamikai váltás, a zene megtelt élettel. És persze lélekkel .