Kelemen, Klementina

Bízza Lajosra!

2015.11.01. 13:51

Programkereső

Ha jól számolom, ötödször jártak a Bécsi Filharmonikusok a Müpában, de először adtak „klasszikus” műsort. Ha eddigi koncertjeiket itt-ott hümmögés kísérte, joggal várhattuk, hogy két Beethoven-szimfónián majd csak megmutatják, kik ők.

Igaz, kissé talán zenekarra vagyunk idomítva, hiszen lássuk be, könnyebb egy jól csengő együttes nevével becsalogatni a nézőket, mint egy kevesek által ismert karmesterével. Mert helyzeti előny-e, ha ez a karmester 88 éves, és elsősorban Nielsen- és Berwald-előadóként híres? Herbert Blomstedt persze jóval több ennyinél, és ezt október 26-án este be is bizonyította.

Pedig nem volt könnyű dolga egyrészt,  ha belegondolok a polcomon hány Beethoven Hetedik és Nyolcadik sorakozik, amelyeken a Bécsi Filharmonikusok játszanak (és egy sem, amelyen Blomstedt vezényel), másrészt a jelenlegi együttes vajon hányszor, hány helyen és helyzetben vezette elő ezt a két remekművet, a gyerekelőadásoktól a turnékon keresztül a „rendes” koncertekig? És vajon a génekben kimutatható-e Furtwängler, Karajan, Erich Kleiber vagy akár Rattle?

Lám, a Bécsiekhez egyszerűen nem tudunk előítéletek nélkül közelíteni. Én sem, pedig más neves zenekaroknál sikerül, ráadásul engem mindig a karmester érdekel jobban. Vagy talán a mi génjeinkben is ott van Csáth Géza vagy Tóth Aladár, akik kissé talán jobban hegyezték a fülüket, amikor a sógorok átruccantak bevett éves koncertjükre. És ha Beethoven, akkor pláne. (Most nem térek ki arra, hogy „és ha Bartók, akkor mennyire”, mert az egy másik koncert.)

A 8. szimfóniában sokáig próbálok nem elégedetlennek lenni, de az első taktusban érzem: ez nem az a híres hangzás, a világ legjobbja, főleg a vonósoktól nem az, mert éles, mert szétszól, mert leginkább semmilyen. Gyönyörű részletek persze adódnak, egy-egy klarinét, oboa, egy-egy hatalmas fortissimo, amely nem masszásodik össze. De annál kevesebb szép pianissimo. A struktúra mindig világos, mondhatni megy minden a maga útján, ahogy kell – de ennél többet vártam. A menüett triójában aztán a kürtkórus végre valami olyat hoz, amiért érdemes volt beülni a terembe.

Persze ez túlzás, Beethovenért mindig élvezet, legutóbb egy cseh fél profi együttes, a Szent Gellért Akadémia Zenekara adta elő e két szimfóniát, és hát ott is Beethoven szólt, és ha először hallanánk szinte bármilyen szalonképes előadásban e műveket, alighanem összepisilnénk magunkat a gyönyörűségtől és az izgalomtól. De nem először halljuk, még azok sem, akik eddig nem hallottak Blomstedtről. Ha a koncertmestert nézzük (és sajnos halljuk is), arra juthatunk, nincs az együttessel semmi baj, a karmesterrel van, aki rajzol, értelmez, de nem irányít. És ezzel megyünk a szünetre.

A 7. szimfóniában aztán mindez megdől. Egyrészt világos, hogy Blomstedt nagyon is irányít – talán nem úgy, mint ahogy hozzászoktuk. Nem diszkózik: az energiákra figyel. Azok pedig jönnek, átalakulnak, s ha kell, robbannak. Az egyházzenészként is harcedzett karmester kórusokat irányít, s a klempererien lassú előadásban – végre attacca tételekkel, ahogy szerintem Beethoven elképzelte – minden világossá válik. Még az is, amit eddig nem így hallottunk, amit eddig nem vettünk észre. Például a második tétel fugatóját megelőző vonós pingpongból hogy duzzad ki a fúga, és hasonlók. Ehhez kell a karmester. Végre van vonóskari hangzás is – talán a terem, a kis színpadra bezsúfolt nagy zenekar hangzása volt szokatlan? Igaz, az ötödik szólam: a koncertmester doszt kilóg. Nem ért egyet. Sebaj, ettől kap az egész koncert egy pici belső játékot, meccset. Beethoven pedig áramlik a térben, és végre világossá válik, hogy igenis ott van Klemperer, Knappertsbusch vagy Fricsay, és nem azért, mert a jelenleg pódiumon ülő együttes átlagéletkora magasabb, mint máskor, hanem mert ez tényleg az a zenekari kultúra, amit nem lehet gyorstalpalón megszerezni.

A ráadásként berobbanó Egmont-nyitányban aztán még világosabb, hogy mennyire Beethoven szól, Blomstedt pedig a szobrász, aki csak lecsupaszítja a kőtömbből a benne rejlő szobrot, a zenekar meg tényleg alig több mint a világ egyik legjobb zenekara. A karmester örül a tapsnak, a sikernek, de nincs szüksége arra, hogy a zenére ráterhelje magát. A zenét Beethovenre bízza, és ezzel meccset nyer. Egyrészt a koncertmesterrel szemben, másrészt azokkal szemben, akik talán szkeptikusan ülnek be egy ennyire „közhelyesen klasszikus” koncertre.