Cecília

Embernek maradni

2015.11.05. 09:55

Programkereső

A hat nyelven beszélő, orosz édesanyától Argentínában született gordonkaművész Sol Gabetta Németországban érzi leginkább otthon magát. November 6-i koncertjén a Müpában azt a versenyművet játssza, amellyel élete első zenekari koncertjét is adta.

- Rövid időn belül kétszer is Magyarországra látogat. Mennyire áll közel Önhöz a magyar zenei kultúra?

- Nos, Budapestet sokkal kevésbé érzem magaménak mint bármelyik német várost, amelyekben az életem jelentős részét töltöm, de nagyon fontosnak tartom azt a zenei iskolateremtést, ami Magyarországon megvalósult és virágzik.

Sol Gabetta
Sol Gabetta

Orosz édesanyám révén én egy teljesen másfajta zenei nevelésben részesültem, de mindkét iskolának kiemelt és komoly szerepe van zenei kultúránkban, ami Önöknél azért is különös, mert mindebből az egyszerű járókelő is megérezhet valamit, ha például Budapest belvárosában sétál. Már kétszer jártam itt, és nagyon örülök, hogy a novemberi koncert után januárban is visszatérhetek, amikor majd a fiatalokkal találkozom egy mesterkurzus keretében.

- Mit hallhatunk a koncerten?

- Paavo Järvi irányításával fogom játszani Saint-Saëns I. gordonkaversenyét. Számomra ez egy alapmű, amelyhez nagyon sok emlékem fűződik, ez volt az a versenymű, amit életemben először zenekarral játszhattam. Argentínában születtem, ahol fiatalon nagyon nehéz volt lehetőségekhez jutni, abból a szempontból, hogy egy szólista zenekarral tudjon játszani. Az első zenekari fellépésem így az Egyesült Államokban volt.

Sol Gabetta
Sol Gabetta
Fotó: Marco Borggreve

Tizenhárom évesen Haydn egyik versenyműve mellett játszottam a koncerten most elhangzó darabot is. Nagyon nagy hatást gyakorolt rám az a hangverseny. Az Orchestre de Paris-val nagyjából három hónapja kezdtük meg a próbákat. Budapest a 9-10 helyszínből álló koncertturnénk egyik állomása lesz.

- Hat nyelven beszél, Dél-Amerikában született, édesanyja orosz és Németországban érzi otthon magát. A művészetére, hogyan hatnak ezek a benyomások?

- Minden értelemben pozitívnak látom, hogy már gyermekkoromban nagyon sok kultúrával találkoztam. A legmélyebb benyomást az édesanyám által képviselt értékek tették rám, többek között az orosz meséken keresztül, amiket olvasott nekem. Argentínában nevelkedtem ugyan, de abszolút az orosz tradíciók mentén. Orosz ételeket ettem, és ott volt a nagymamám, aki valóban a legnagyobb szerepet játssza egy orosz családban, különösen a gyerekek életében. A Franciaországban, emigráns családban született édesanyám részéről mindig egy álom volt, hogy egyszer majd Európába költözünk. Ehhez jött édesapám szinte teljesen eltérő argentin karaktere. Ebből a kettőségből én csak profitáltam. A francia kötődés inkább csak formai, de Európába érkezésem után tíz évet töltöttem ott, amely időszak alapvetően a művészi karrierem kezdetét és az öntudatra ébredésemet is jelentette. Ebben az országban mehettem el először szavazni.

- Miért a gordonkát választotta hangszeréül?

- A testvérem hegedül, én is ezzel kezdtem, de összehasonlíthatatlanul más hangokat tudtunk kicsikarni a hangszerből, emiatt teljesen véletlenül kipróbáltam a csellót. Szinte azonnal ráállt a kezem. Sokkal természetesebbnek éreztem magam, amikor játszottam rajta, alapvetően megváltoztatta számomra a zene élményét. Minden sokkal érthetőbb és sokkal világosabb lett. Ezek után nem volt kérdés, hogy hangszert kell váltanom. Technikailag ez a két hangszer nagyon különbözik egymástól. Lehet valaki zongorista és hegedűs egyszerre vagy játszhat klarinéton és hegedűn, de azt nem tudom elképzelni, hogy a cselló és a hegedű megférnének egymás mellett.

Sol Gabetta
Sol Gabetta
Fotó: Marco Borggreve

- Szólistának vagy kamarazenésznek tartja magát?

- Mindkettő része az életemnek, szólistának érzem magamat egyrészről, hiszen az életem első szakaszában inkább ez volt a jellemző, de ez mostanra talán már kiegyenlített. Később kellett ráébrednem arra, hogy mennyire fontos, hogy az ember folyamatosan zenéljen kvartettben. Ez egy olyan fajta odafigyelést és zenei párbeszédet követel meg, ami a szólista számára is nagyon fontos. Ma már nagyon magasan van a mérce, hiszen nagyon jó zenészek vannak a világban, és a kamara ebben a versenyben mindig egyfajta pluszt jelent. Az embernek folyamatosan fejlődnie kell, emiatt gondolom, hogy nem lehet elkülöníteni a kettőt, nincs választási lehetőség. Nem utolsó sorban nem szeretném megfosztani magamat sem attól az örömtől, amit a kamarazenélés nyújt, sem attól az élménytől, amikor egy egész szimfonikus zenekarral a hátam mögött zenélhetek.

- Átböngészve a koncert naptárát, nincs sok szabadideje.

- Amikor nagyon sok koncertet kell játszani, akkor még rengeteg egyéb teendő is van, ami megszervezésre vár. Nyolc-kilenc évesen nagyon nem szerettem a késő estékbe nyúló gyakorlásokat és azt, hogy mindig mások osztották be az időmet. Vártam, hogy felnőjek, és ez megváltozzon, de persze most még annál is több felé kell szakadnom. Mindeközben próbálom nem elfelejteni, hogy ember vagyok, és mindennek a humánus oldalát nézni. Úgy gondolom, mindent csak örömmel szabad csinálni, és annak, ami történik velem mindig valami oka van. Manapság nagyon oda kell figyelni, hogy az ember követni tudja az eseményeket, de ügyelek arra, hogy emiatt ne gépiesedjek el, és ne legyen monoton az életem. Igenis hagyok időt arra, hogy el tudjak olvasni egy könyvet, fel kell tudnom töltődni és meg kell védenem magamat attól, hogy bedarálódjak. Törekszem arra, hogy a jelenben éljek és megmaradjak érző embernek.