Katalin

Könnyed, sármos, francia

2015.11.13. 07:56

Programkereső

Valahogy úgy adódott, hogy csupa idős karmester koncertjére jutok el mostanában. Rozsgyesztvenszkij, Michel Plasson, Herbert Blomstedt – és most Charles Dutoit. A sors biztos így áll bosszút azért, hogy legszívesebben olyan előadók felvételeit hallgatom, akik már nem élnek.

Tessék csak ránk figyelni, intenek az élő Nagy Öregek, és bizony van miért. Egy élet tapasztalata áll mögöttük, nincs bizonyítási kényszer, kevesebb a sallang. Az marad meg, ami lényeges. Dutoit „csak” 79 éves, hol van mondjuk Blomstedtől! De ő is tudja, mi az erőssége. A kommunikáció. Dutoit igazi pedagógus, emellett szellemes. Ez a metakommunikációjából azonnal kiderül – ahogy a „tapsrendet” kifigurázza, ahogy a virág nem melegedhet meg a kezében, ha szép hölgyek vannak a közelben. Ahogy kicsit tanárosan csóválja a fejét, ha valami nem egészen úgy van, ahogy szeretné.

De persze ettől még nem lesz zene a zene, nem elég jó színésznek lenni, gondoljunk Bernsteinre.

Ahhoz, hogy valaki olyan szórakoztató legyen két zene közt, mint Dutoit, zenélnie is úgy kell. Prokofjev Rómeó és Júliájából maga készített szvitet, bele is hangszerelt itt-ott. Az előadás az első pillanattól jó, de egy kis idő kell, hogy magával ragadjon. A hangversenysorozat címe: „Zenekar a központban”, és rá kell jönni, hogy a Bécsi Szimfonikusok bizony jó zenekar. Könnyű nekik, talán épp azért, mert nincsenek velük kapcsolatban olyan elvárásaink, mint a nagy tesónál. Emiatt nem szedjük ízekre a hangzást, még mielőtt megszólalnának, hanem egyszerűen élvezzük, hogy szól az együttes. És szól – amiben a Zeneakadémia Nagyterme is segít. Talán van, akiben felvetődik a kérdés, kell-e ebbe a terembe ekkora zenekar, ilyen mű – de én ezen nőttem fel, én (noha a Bartók teremben is kiválóan érzem magam) nem bánom, ha a vesémmel is hallom a zenét. Ehhez kell olyan zenekar, akinél a Zeneakadémián sem lesz heavy metal massza Prokofjevből. Alighanem ez is egy minőségi fokmérő.

Az előadás tehát fokozatosan fogadtatja el magát, és Tybalt halálakor már nyakig benne vagyunk a nem-szép hangzásban, a megfordíthatatlan sodrásban, de nincs vége – kell a végén a lecsendesedő megnyugvás az igazi katarzishoz. Prokofjevé a zene, Dutoit-é az, ahogy kommunikálja.

A Faun délutánja ennél lényegesen elemibb élmény. Itt az elejétől a végéig világos az ív, és csak utólag gondolkozom azon, hogy nem lehet véletlen, hogy nem ezzel kezdtek, talán túl fontos a karmesternek a mű ahhoz, hogy bemelegítés, nyitány váljék belőle. Vagy másképp fogalmazva: talán most kellene újrahallgatni a Prokofjevet, és alighanem ugyanúgy észrevenném benne az ívet, melyre a darab második felében figyeltem fel. Vagyis a hangverseny felépítése, a zenei kommunikáció is meg van tervezve, és nem csak az orosz, francia, orosz–francia-vonalon, hanem abban is, ahogy vezeti a hallgató figyelmét.

A Debussyben nemcsak a fuvolista remek – ez a minimum, s bár külön tapsot nem kap, a virággal majd kárpótoltatik –, hanem mindenki más is. Él a zenekar, lélegzik, és a Kiállítás képeiben pedig az is kiderül, lehet szépen cintányérozni vagy nagydobolni. Holott az interpretáció nem extravagáns, egyáltalán nem gyors, de nem is túl lassú, mondhatni: szokványos. Csak épp nagyon jó, olyan, hogy szívesen hallgatnám máskor is.

Ha Dutoit meghajlásait nézzük, azt mondjuk: eladja magát. Ha zenélését hallgatjuk: adja magát.

A bécsi zenekarok nem alszanak Pesten. Ez a hangverseny is kínosan pontosan kezdődött, 7:29-kor majdnem kabátban kellett beülnöm. Szinte biztos voltam, hogy nem kapunk ráadást, indul a busz, a kamion, ahogy a Filharmonikusoknál oly sokszor megtörtént már. Dutoit azonban ennél jobb pedagógus – a közönség kiérdemelte a ráadást, hát kap egy kis pergő Arles-i lányt, és mindenki jó kedvűen, fiatalosan távozhat.