Jolán

Mindent összekötő hidak

2015.11.15. 08:43

Programkereső

Brüsszel, és egyben Európa egyik legmeghatározóbb művészeti központja, a Palais des Beaux Arts neve az idők folyamán Bozar-ra egyszerűsödött. A zeneigazgatói posztot 2013 januárja óta betöltő Ulrich Hauschilddal beszélgettünk, aki a Weimari Ünnepi Játékoktól érkezett Európa fővárosába.

- Amikor megkapta a felkérést, bizonyára nem mondott azonnal igent. Mennyi ideig gondolkodott?

- Ha meg kell hoznom egy fontos döntést, ugyanazt teszem, mint a nagyapám: alszom rá egyet. Persze, ezt most nem szó szerint értem, ezúttal a döntés egy hosszabb folyamat eredménye volt. Mintegy fél évig tartott, hiszen egymásra kellett hangolódni, részletesen megbeszélni, mi legyen a szerződésben. Az első levelet februárban váltottuk, és októberben írtam alá a szerződést.

- Nem fájt a szíve otthagyni Weimart?

- Az életben általában jó időzítéssel történnek a dolgok: Brüsszel épp akkor vált aktuálissá, amikor a Weimari Fesztivál ebben a formájában már kifutotta magát. Számomra tehát egyértelmű volt, hogy Weimarban már nincs dolgom, megyek Brüsszelbe.

Ulrich Hauschild
Ulrich Hauschild

- 260 koncert egy évben tekintélyes mennyiség. Gondolom, mindegyiken rajta tartja a szemét, de a szervezőmunkát többen végzik.

- Ennyi koncertet csak csapatban lehet szervezni, mégpedig olyan csapatban, ahol egy hullámhosszon vagyunk. Egyik kollégám remekül eligazodik a régizenében, egy másik a világzenében érzi magát otthon, van tanácsadónk elektronikus zenével és jazzel kapcsolatban, velük együtt alakítom ki a programot.

- Van valamiféle előírás, hogy melyik műfaj milyen arányban jelenjen meg?

- Szabály nincsen, de kialakult egy hagyomány, amit mi is követünk. A koncerteknek mintegy egyharmada világzene, negyvenöt régizenei és barokk koncertet rendezünk egy évadban, és körülbelül húsz jazzkoncertet. A többi klasszikus, a barokktól a kortárs zenéig.

- Egy, a kezdetekkor önnel készített interjúban azt mondta szeretné, ha a 20. század zenéje erőteljesebben lenne jelen.

- Igen, és azóta is ez az egyik legfontosabb szempont. A 20. század második felének repertoárja fenomenális, gondoljon csak bele! Ez az a korszak, amit kortárs zenének is neveznek. És ott vannak mellette a század első felében született darabok, a nagy klasszikusok, a 20. század zenéje tehát jóval sokszínűbb, mint sok, korábbi századé! Itt annyi minden történt. Persze, mindezt az előző századok zenéje alapozta meg.

- Mennyit sikerült ebből megvalósítania?

- Korai lenne még azt mondani, hogy bármit is megvalósítottam. Mondjuk úgy, hogy belekezdtem, sőt benne vagyok a sűrűjében, és továbbra is az egyik szívügyemnek tekintem. Néhány napja rendeztük például a Cleveland Orchestra koncertjét, Richard Strauss és Olivier Messiaen egy-egy darabját játszották, szóval igazi, 20. századi koncert volt.

- A kezdetekkor három súlypont köré szervezte a Bozar zenei életét. Melyek voltak ezek?

- Az első a repertoár bővítése, a második, hogy többet tegyünk a fiatalokért, a fiatal közönségért és a fiatal művészekért egyaránt: meg kell keresnünk, hol vannak az ígéretek, a holnap nagy csillagai, amellett, hogy továbbra is meghívjuk a sztárokat, a „nagy bölényeket”. A harmadik az volt, hogy felülvizsgáljuk és megújítsuk a hallgatói szokásokat. Szeretnénk valami újat kínálni, olyasmit, amit idáig még nem sokszor hallhatott a közönség. Ez vonatkozik a 20. századi repertoárra, de vonatkozik a historikus előadásmódra is. A régizene nagy úttörői, mint Philippe Herreweghe, René Jacobs, Jos van Immerseel a historikus előadásmódot képviselik, a barokk együtteseikkel korabeli hangszereken mutatják be a darabokat. Ha azonban a későbbi zeneszerzőket nézzük, például Wagnert, vagy Brucknert, és azon gondolkodunk, hogy vajon a saját korában hogyan szólt egy Bruckner darab – nos, erre nincs válasz. Ez azt jelenti, hogy egy Bruckner szimfóniát ugyanolyan jogon játszhatunk korabeli hangszereken, mint barokkot. Ilyesfajta kísérletek is elindultak, ez olyan momentum, amelynél meglepődik a közönség. Néhány napja Haydntől a Teremtést René Jacobs játszotta az együttesével korabeli hangszereken, és ez egészen más hangzást adott a darabnak, mint amit a koncertlátogatók nagy része idáig megszokott. Amikor Jos van Immerseel a fortepianon játszik, szintén egészen más lesz a hangzás, mintha egy mai Steinway-hez ülne le. Olyan koncertet is szeretnék rendezni, ahol régi és új hangszer egyszerre lenne jelen, mondjuk egy Pleyel 1880-ból és egy mai Steinway, és ugyanazt a darabot előbb az egyik, majd a másik hangszeren hallaná a közönség. Óriási lesz a különbség.

- Az idei évad attól is különleges, hogy ez a 150. koncertszezon Brüsszelben, hiszen az első nyilvános koncertet 1865-ben tartották. Az évfordulós programok közül melyeket emelné ki?

- Például a kis fesztiválunkat, amit Philippe Herreweghe-vel alapítottunk. A sorozat a Bach Heritage nevet viseli, Herreweghe „Know how”-jából, azaz Bach repertoárjából kiindulva azon gondolkodunk közösen, hogy milyen hatást gyakorolt Bach a következő generációkra. Hidakat alkotunk Bachtól Beethovenig, Mendelssohnig, Brittenig, és minden zeneszerzőig. Egy másik új sorozatunk – az Urban vibes in Brussels – a város fogalmát járja körül. Ez bármilyen város lehet, éppen Brüsszel is: gondolkodunk, hogy ki mindenki fordult meg és alkotott itt, Stravinsky, Richard Strauss, Rimszkij-Korszakov, Prokofjev, de vannak más szempontjaink is: például a város, mint kreatív közeg. Mit tud adni a város egy művésznek? Hogyan befolyásolja őt? És fordítva: hogyan hat a művész a városra, amelyben letelepedett? Bécsre, Velencére, Pétervárra? Azt tervezzük azonban, hogy nem csak létező városokról lesz szó, hanem képzeletbeliekről is, mint például Atlantisz, és persze az úgynevezett „égi városokról”, amelyek szintén köthetőek zeneművekhez.

Ulrich Hauschild
Ulrich Hauschild

- Az előbb már beszéltünk arról, hogy megpróbál minél több fiatal nézőt csábítani a Bozar-ba. Mivel kísérletezik?

- Egyrészt a repertoárbővítéssel, másrészt a műfaji határokon átívelő projektekkel. Sokszínű ház a miénk, van nálunk zene, kiállítás, film, tánc, színház, irodalom, építészet, és próbálunk olyan programokat szervezni, amelyek egyidejűleg vonnak be különböző művészeti ágakat. Az egyik legizgalmasabb kérdés szerintem az, hogy hol vannak a határok a repertoárban, és hogyan reagál a közönség, ha a zenét – bizonyos projektekben – más művészeti ágakkal kapcsoljuk össze. Zene és film kapcsolata, zene és tánc kapcsolata evidens, de gyakran elegyítjük a zenét például installativ elemekkel, fesztiválokat szervezünk, amelyek ebben az erőtérben mozognak. Rendszeresen megrendezzük például a BOZAR Electronic Arts Festival-t, ahol az elektronikus művészeteké a főszerep. Szeretnénk a digitális kultúra több szeletét bemutatni, itt tehát van elektronikus zene, installációk, performanszok. Szóval folytonosan azon gondolkodom, hogy hogyan lehet a zenét – egy vonósnégyest, egy kamarazenekart, egy énekesnőt – más művészeti ágakkal összekapcsolni, hogy valami új, valami más szülessen. Ezek a kísérleti programok idáig remekül sikerültek, rengetegen jöttek a világ legkülönbözőbb pontjairól, minden korosztályból, és a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből. Láttam például finom hölgyeket, aki nagy valószínűséggel a Concertgebouw rendszeres látogatói – ők először kissé irritáltan néztek, aztán felfedeztek valamit. Valami újat, amit idáig nem ismertek. És találkoztam olyan fiatalokkal is, akik korábban nem nagyon járhattak még koncertteremben. Nagyon izgalmas kihívás tehát olyan nézőket is bevonzani, akik megnézik a Bozar műsorfüzetét, és azt mondják: ez érdekes lehet, mert nem csak egy érzékszervemet célozza meg, itt nem csak egyetlen művészeti ágat hallhatok-láthatok.