Jolán

A Pleyel-terem muzsikusai

2015.11.20. 13:48

Programkereső

A nemzetközi hírű szimfonikus zenekarok koncertjeit hirdető szövegek gyakran azzal igyekeznek fokozni a vonzerőt, hogy hangsúlyozzák, milyen régen alakult meg a szóban forgó együttes. Az Orchestre de Paris az öregségi versenyben aligha vehet részt: a francia főváros egyik legifjabb zenekarát nem egészen fél évszázada alapították.

Sokszor előfordul, hogy valami rosszal kezdődik valami jó. Így volt ez akkor is, amikor 1967-ben, részben pénzügyi nehézségek miatt, Párizsban feloszlott az Orchestre de la Société des Concerts du Conservatoire. Ha ez nem történik meg, aligha jut eszébe Charles de Gaulle kultuszminiszterének, André Malraux-nak, hogy megkérje a legendás karmestert, Charles Munchöt: tartson próbajátékot, és a kiválasztott zenészekből állami támogatással alapítson új együttest. Ez lett az Orchestre de Paris, amely még elődje feloszlásának esztendejében megkezdte működését. A sors azonban úgy akarta, hogy az alapító ne vezényelhesse sokáig az általa szárnyaira bocsátott zenekart: az elzászi német származású Munch (aki persze Münchnek született, s akit sokan a Bostoni Szimfonikusok élén 1949 és 1962 között végzett munkájáért becsülnek legtöbbre) 1968 novemberében meghalt.

Együttese mégsem maradt árván, sőt: az Orchestre de Paris története „zeneigazgatókban elbeszélve” túlzás nélkül diadalmasnak nevezhető. Munch után ugyanis, igaz, hogy csak két évre, maga Herbert von Karajan következett – névleg csupán „zenei tanácsadóként”, hiszen akkor már tizennégy éve a Berlini Filharmonikusok élén állt az osztrák mester, ám a zenekarral készült felvételei (César Francktól Ravelig) azt tanúsítják, hogy nagyon is igazi és koncepciózus dirigense volt ő ennek az együttesnek. Aztán jött Solti György (1972–1975), de az első olyan dirigens, aki valóban hosszú időt töltött az együttes élén, a varázslatosan sokszínű és inspiratív Daniel Barenboim volt (1975–1989). A szigorú és precíz Karajan és Solti után ő a felszabadultságot ajándékozta az Orchestre de Paris muzsikusainak. Barenboimot majdnem egy évtizednyi időre a kiváló Szemjon Bicskov követte (1989–1998), majd egy újabb nagy név: Christoph von Dohnányi (1998–2000). Christoph Eschenbach évtizede (2000–2010) már a jelent előlegezi: 2010 óta az észt származású, de Amerikában képzett muzsikus, Paavo Järvi (1962) áll az Orchestre de Paris élén, amely hangversenyeinek jelentős részét a párizsi Salle Pleyel falai között adja.

Muzsikusok Észtországból

Az Orchestre de Paris koncertjének karmestere és a hangversenyen megszólaló első mű szerzője, Paavo Järvi és Arvo Pärt az észt zenekultúra hírét öregbíti. Vannak azonban rajtuk kívül más jeles képviselői is ennek a távoli és mifelénk kevéssé számon tartott zeneéletnek. Sokan a kortárs énekkari repertoár egyik legnagyobb élő szerzőjeként tisztelik Veljo Tormist (1930), akinek művei soha nem hiányoznak a nemzetközi kórusfesztiválok versenyprogramjaiból. De említhetünk három kiváló karmestert is: a magyar közönség mind Eri Klas (1939), mind Tõnu Kaljuste (1953), mind pedig Olari Elts (1971) munkáját becsüli – Kaljuste éppen a közelmúltban lépett fel a Müpában, az Arvo Pärt műveinek szentelt hangversenyen. Akik pedig a régi zene világában otthonosak, egészen biztosan hallották már a kitűnő hegedűs és karmester, Andres Mustonen (1953) és az általa vezetett, historikus Hortus Musicus együttes felvételeit.

Aki hallotta a zenekar pár hónapja megjelent legújabb lemezét, melyen Järvi Henri Dutilleux (1916–2013) műveit vezényli, egyszerre több fontos észrevételt is tehet. A szikrázó technikai tökéletesség és az előadások rendkívüli dinamizmusa, indulatgazdagsága egyrészt nyilvánvalóvá teszi, hogy Järvi kiváló állapotban vette át elődjétől a zenekart, másrészt arra utal, hogy az észt maestro – aki eddig pályája minden jelentős állomásán: Malmőben, Stockholmban, a Cincinnati Szimfonikusoknál éppúgy, mint a Deutsche Kammerphilharmonie Bremen élén kimagaslóan eredményes munkát végzett – abszolút rátermetten irányítja a párizsiakat. És persze azt a kézenfekvő következtetést is levonhatja a lemezhallgató, hogy Paavo Järvi fogékony a kortárs zene iránt. 

Ha egy karmester kevés a családban...

...akkor legyen kettő vagy három! E jelenség példájaként a hazai koncertlátogató természetesen két magyar világklasszist említ: Fischer Ádámot (1949) és Fischer Ivánt (1951). Az ő esetükben ráadásul már az édesapa, Fischer Sándor (1900–1995) is dirigens volt. De más karmestercsaládok esetét is ismeri az interpretációtörténet. A leghíresebb és legjelentősebb a Kleibereké: az apa, Erich (1890–1956) a két világháború közti korszak egyik legnagyobbja (széles körben ismert az a fotó, amelyen 1929-ben a legendás „öt nagy”: Bruno Walter, Arturo Toscanini, Erich Kleiber, Otto Klemperer és Wilhelm Furtwängler együtt állt a fényképezőgép elé), fia, Carlos Kleiber (1930–2004) az elmúlt fél évszázad kiemelkedő (sokak szerint legnagyobb) karmestere volt. Claudio Abbado (1933–2014) unokaöccse, Roberto Abbado (1954) is nagybátyja pályáját választotta. A magyar közönség ismerte a nagy tekintélyű, lett Arvid Jansonsst (1914–1984), akinek fia, Mariss Jansonss (1943) édesapjáéhoz hasonlóan jelentős pályát futott be. A közelmúltban is koncertezett a Müpában Thomas Sanderling (1942), aki apja, a nagy formátumú karmester, Kurt Sanderling (1912–2011) nyomába lépett. A rekordot azonban alighanem az észt Järvi család tartja, három nemzetközileg jegyzett klasszissal: az apa, Neeme Järvi (1937) az idősebb karmester-generáció ma is aktív képviselője, két fia, az Orchestre de Paris jelenlegi zeneigazgatója, Paavo (1962) és Kristjan (1972) azonban már Amerikában nevelkedett. Järvi kiváló állapotban vette át elődjétől a zenekart...

Utóbbit diszkográfiája is tanúsítja: a karmester lemezfelvételei között számos albumot találunk 20. vagy 21. századi műsorral. Stravinsky, Prokofjev, Hindemith, Poulenc, Sosztakovics neve éppúgy megjelenik a felvett művek szerzői között, mint az újabbak közül Mauricio Kagel, Beat Furrer, Jörg Widmann, vagy a karmester számára különösen fontos balti és északi szerzők: az észt Tüür és Sumera, a finn Sallinen és Salonen.

A balti komponisták közül Paavo Järvi számára kiváltképp kedves honfitársa, az idén ősszel nyolcvanéves Arvo Pärt. Az ő műveinek Järvi több önálló lemezt is szentelt már, az Orchestre de Paris Müpa-beli koncertjét pedig november 6-án egy olyan Pärt-opus előadása indítja, amelyet a zeneszerző kifejezetten Järvi és a zenekar számára írt: a vonósokra és ütőkre fogalmazott, mintegy kilencpercnyi Sziluett ősbemutatóját 2009-ben, Párizsban természetesen az Orchestre de Paris abszolválta, Järvi irányításával. A hármas ütemű, keringőszerű művet a zenekar „mesterségének címereként” két francia sikerdarab követi, annak idején történetesen mindkettőt a zenekar elődje, a már említett Orchestre de la Société des Concerts du Conservatoire mutatta be. Ilyen Saint-Saëns híres 1. (a-moll) csellóversenye, a hangszer egyik legremekebb – mégis kissé mostohán kezelt – versenyműve, melynek megalkotásakor az újnémet iskolát más műveiben is követő francia szerző harminchét évesen, 1872-ben a liszti versenymű-modell mintájára nem több tételben, hanem egyetlen megszakítatlan (igaz, háromrészes) folyamatban gondolkodott. 

Sziluett

Hommage à Gustave Eiffel – ez áll Arvo Pärt művének partitúrájában. A vonósokra és ütőhangszerekre komponált művet a zeneszerző Paavo Järvinek és az Orchestre de Paris-nak ajánlotta, annak az építésznek állítva emléket, akinek leghíresebb műve a róla elnevezett párizsi torony (1889), 1930-ig a világ legmagasabb épülete, ám őt dicséri Budapesten a Nyugati Pályaudvar szépsége is. Pärt így emlékezik a darab születését kiváltó impulzusokra: „hallottam Paavo Järvi műveimből készült elsőrangú interpretációit, ez adta az első, spontán ösztönzést a darab megírásához. Felhívtam őt, hogy beszámoljak a lelkesedésemről – ekkor tudtam meg, hogy átveszi az Orchestre de Paris vezetését. Ellenállhatatlan vágy töltött el, hogy írjak valamit ebből az alkalomból új zenekara számára. Azonnal Eiffelre és műveire gondoltam, hódolatra a nagy építész előtt. Nagyon boldog voltam, amikor arról értesültem, hogy a zenekar kedvezően fogadta az ötletet. Egy remek fotóalbum és a torony tervrajza feküdt az asztalomon. Eiffel józan céltudatosságot és eleganciát ötvöző művészi látomása számos különféle módon inspirált. Egy zeneszerző szemszögéből Eiffel tornya több olyan tulajdonsággal is rendelkezik, amely összehasonlítható egy zenemű szerkezetével: ilyen az alkotóelemek összeillesztése, az áttekinthető konstrukció, és sok egyéb. Ami a művet illeti, rövid lett és könnyű, mint egy tánc. Valami szédítő – mint a szél, amely lágyan simogatja Eiffel kolosszusát.”

És ilyen a Saint-Saënsnál is fia talabb, mindössze huszonhét éves Berlioz emblematikus remekműve, a Fantasztikus szimfónia (op. 14, 1830), amely a programzene romantikus ábrázoló szellemének éppúgy mintapéldája, mint az érzelmek és indulatok szélsőségesen élénk felmutatásának, a mesteri hangszerelésnek – no és persze annak a diadalmas szimfonizmusnak, amely a 19. századi repertoárban Berliozzal kezdődik, és Liszt érett szimfonikus költeményeitől Csajkovszkijon át egészen Richard Straussig mutat előre.

A koncert szólistája, a még mindig fiatal, de már jó ideje nemzetközi sikereket arató Sol Gabetta (1981) régi ismerősünk, szinte hazajár a Müpába. Legutóbb tavaly februárban muzsikált nagy sikerrel e falak között – akkor a Bázeli Kamarazenekar és karmestere, Giovanni Antonini társaságában. Az argentin születésű, orosz és francia felmenőkkel rendelkező, de Svájcban élő művésznő virtuóz és érzékien szép hangú csellista, ám egyszersmind az elmélyültség és igényesség mintaképe, produkcióit mindenütt felsőfokon méltatják – joggal érdekelheti tehát a közönséget, hogyan játssza Saint-Saëns különlegesen virtuóz, ugyanakkor költői versenyművét.