Erzsébet

Bécsi mechanika

2015.11.27. 05:41 Módosítva: 2015-12-03 15:58:19

Programkereső

Klasszikus zenészek, klasszikus művek, klasszikus előadás. November 24-én a Müpában adott koncertet a Wiener Kammerensemble.

Egyrészről a tény, hogy a Wiener Kammerensemble szinte kivétel nélkül a Bécsi Filharmonikusok szólistáiból áll, garantál egyfajta minőséget. Másrészről viszont, a Kamara.hu jóvoltából túl vagyok négy napnyi kamara-gyönyörön, ami nagyon magasra tette a kamara-lécet. A Zeneakadémia kamarazenei fesztiválja olyan válogatott zenészekkel futott, hogy aligha kívánhattunk volna bármelyik hangszerhez jobb játékost.

Érdekes kérdés ez, mert a Wiener Kammerensemble összhangjával, az egymásra való ráhangolódással semmi gond nem volt. És mi lehetne a kamarázásban fontosabb, mint a szinkron? Még csak azt sem mondhatom, hogy technikailag feltűnően alulmaradtak volna a Kamara.hu muzsikusaihoz képest. Minden bizonnyal az oldott, baráti hangulat is megvan a bécsiek között, hiszen nap mint nap együtt zenélnek. Valami mégis hiányzott: egy érzés, a tűz. És mondom, nem könnyű feladat a Kamara.hu után olyan zenélést produkálni, amely – akár technikailag, akár hangulatában – megközelíti az ott hallottakat.

A legfeltűnőbb különbséget a kürtösök között hallhattuk. A horvát Radovan Vlatković olyan hangon játszik hangszerén, amilyet elsőre nem is hinnénk, hogy kürt énekelni képes. Beleúszik minden hangzásba, és észrevétlenül szivárog ki onnan. Trillája könnyed, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Bár kedden nem ugyanolyan modern hangszer szólt, hiszen a bécsi kamarazenekar mint klasszika-specialista régebbi kürtöt használt, kénytelen vagyok a Vlatković-féle hangzásélményt szembeállítani Thomas Jöbstl játékával. Klasszika-specialista.

Ez a kulcsszó, ha próbálunk rájönni, miért játszik úgy a bécsi kamarazenekar, ahogy. A kürt esetében ugyanis a nyers hangszín, még ha líraiatlansága miatt kevésbé is kellemes, autentikusabb, mint Vlatković romantikus, lágy, puha játéka. Ugyanakkor ez nem magyarázza az apró gikszereket, az olykor durva belépéseket Jöbstl kürtölésében, de még a kiegyenlítetlen hangzásarányokat sem.

Ugyanez a helyzet a klarinétszólammal, amelyet ezúttal Gerald Pachinger játszott. A Kamara.hu Ib Hausmannja olyan egyedi, mégis kamarázásba simuló, passzoló játékmódot mutatott be a közönségnek, olyan szerethető figurája lett a produkcióknak, amit Pachinger képtelen volt felülmúlni. Ritmusban, intonációban és hangerőben is pontos volt, mégis hiányzott belőle az a karakterbeli kettősség, amely a kamarázás sajátja, vagyis hogy a zenész olyankor szólista is, meg nem is. A fúvós szekció (vegyük hozzá Richard Galler fagottművészt is) ezúttal inkább zenekari muzsikusi mivoltát mutatta meg, keveset láttunk és hallottunk a szűk apparátus nyújtotta egyéni és szabad megoldásokból.

A vonóskarral már nincs ilyen egyszerű dolgunk, ugyanis ott születtek gyönyörű pillanatok. A nagybőgős Christoph Wimmernek megvan az a kiváltságos helyzete, hogy a Kamara.hu-n nem volt nagybőgős, így őt friss viszonyítási alap nélkül tudtam hallgatni. A darabokban betöltött szerepét kiválóan teljesítette, ám mivel ez a szerep nemigen fogható egy szólóhangszeréhez, közel megegyezik a nagyzenekarban való feladatok elvégzésével, értelemszerűen a rajta lévő „nyomás” is kisebb volt. Ami a csellistát, Varga Tamást illeti, Várdai István után neki egyáltalán nem jutott a Wimmer-féle kiváltságból. Mégis, azt kell, hogy mondjam, állta a sarat. Könnyedén, ugyanakkor fegyelmezetten, líraian, de olykor hatalmas erővel játszott. Schubert F-dúr oktettjének zárótételét a gordonka fortissimo tremolója nyitja. Varga eltalálta azt az egészséges arányt, mely a sokkoló, villámcsapásszerű tremoló durvasága és stilizáltsága között van. Felkaptuk rá a fejünket, de nem sértette a fülünket. Szólista és zenekarba olvadó muzsikus egy személyben.

Brácsán Tobias Lea játszott. Mintha nem hitte volna el szólamának jelentőségét, óvatosan, tudatosan háttérbe húzódva muzsikált. A két hegedűs, Andreas Großbauer és a primárius Albena Danailova (aki a Bécsi Filharmonikusok koncertmestere is) álltak a legközelebb a fejemben a kamarazenélésről alkotott képhez. Beethoven op. 18-as B-dúr vonósnégyesében és Schubert oktettjében több egymásra tercelésük is volt, mikor nem lehetett tudni, hogy egy hegedűt hallunk kettősfogásokban, vagy kettőt tercmenetben. Észrevétlenül adogatták egymásnak a motívumokat, sikerült pontosan ugyanazt a hangszínt megtalálniuk, és a sűrű részek is teljesen szinkronban maradtak. Ám ha a szólamok azt kívánták, előkerültek az egyedi karakterek. Kiemelném Danailova díszítéseit, melyek a művésznő fürge ujjainak és lágy vonókezelésének szerencsés ötvözésének köszönhetően igencsak jóképűre sikeredtek.

Végül néhány szót az összjátékról. Ezt olvashattuk a műsorfüzetben: „Létezik a zenekarban egy olyan jelenség, amelyet nem tudok megmagyarázni, de amelynek következtében, ha ott ülünk este az Operaházban nyolcvanan, és a karmester rosszul int be, senki sem lép be. Anyagtudás és lélekjelenlét tanulhatatlan egysége ez, amely egylényegű a kamarazenéléssel.” Nos, Danailova beintései irigylésre méltóan pontos belépéseket eredményeztek. Még a tutti nyolcad felütések is teljesen egyszerre érkeztek. Minden rögtön tempóban, megfelelő hangerőben és hangszínben szólalt meg. Precíz és fegyelmezett kamarázást hallottunk, egy bonthatatlan egységet – egyéni karakterek nélkül.