Jusztina

A cseh kapcsolat

2015.12.04. 13:54

Programkereső

1896. január 4-én Antonín Dvořák saját műveit – többek közt a Szláv rapszódiát és a IX. szimfóniát – vezényelte Prága legnagyobb koncerttermében, a Rudolfinumban. Ez a nap lett a Cseh Filharmonikus Zenekar születésnapja. Az együttes december 5-én áll a Művészetek Palotája színpadára.

A Filharmonikusok tagsága az első években zömmel a Prágai Nemzeti Színház muzsikusaiból állt. Évi néhány koncertre ültek össze, és a bevételt teljes egészében az idős zenészek támogatására, illetve a zenészözvegyek megsegítésére fordították. A hangversenyekre szigorú szervezeti szabályok szerint készültek, a próbákról való késés például jelentős pénzbüntetéssel járt.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy a Cseh Filharmonikus Zenekar a kezdeti években leginkább egy önsegélyező szakmai egyesületre hasonlított, és céljai között sem az önálló művészi profil kialakítása, sem a nemzetközi porondra való kilépés nem szerepelt. Az első lépést az önállósulás felé tulajdonképpen a kényszer szülte. 1901-ben a Prágai Nemzeti Színház Operazenekarának több tagja is összetűzésbe került a színház zenei vezetésével, és sztrájkot hirdettek. A Karel Kovařovic vezette igazgatóság azonban nem ijedt meg, új tagok bevonásával átszervezték a zenekart – ugrásra kész, jó muzsikusokból Csehországban évszázadok óta nem volt hiány.

A legrégebbi Stradivari-brácsa őrzője

A francia Antoine Tamestit az új generáció egyik legtöbbre hivatott brácsaművésze. A harmincas évei derekán járó muzsikus karrierje az utóbbi néhány évben vett nagy lendületet. A hangszer törzsrepertoárja mellett szívesen játszik átiratokat. Bach csellószvitjeiből például lemezre vett hármat. Ezt a CD-jét (2012) a közönség és a szakma is igen kedvezően fogadta. Tanárához, Tabea Zimmermannhoz hasonlóan Tamestit is szívügyének tekinti a kortárs zenét, Bruno Mantovani és Olga Neuwirth komponált már számára versenyművet, a 2015/16-os koncertszezonban pedig Jörg Widmann új művét mutatja majd be. Jelenleg egy rendkívül értékes, Antonio Stradivari műhelyéből származó hangszeren játszik. Az 1672-ben készített, „Mahler” néven nyilvántartott brácsáról jelenleg úgy tudjuk, hogy a cremonai mester legelső munkái közé tartozik, a fennmaradt példányok közül a következő mintegy tizennyolc évvel „fiatalabb”.

Az állásukat vesztett zenészek pedig a Cseh Filharmonikus Zenekar funkcióját gondolták újra. Most már a napi megélhetés volt a tét. Szinte folyamatosan játszottak. 1901 utolsó három hónapjában például 49 hangversenyt adtak, 15-öt Prágában, a többit különböző cseh és morva városokban. Felléptek a legnagyobb koncerttermekben, de sörfőzdékben is. Hrabal tollára való, hogy a cseh nemzeti zene ikonikus művét, Smetana Hazám című darabját a zenekar első ízben egy smíchovi sörözőben adta elő. A modern cseh zene képviselete – ami néhány évtizeddel később már elválaszthatatlan az együttestől – ekkor még kevéssé hangsúlyos. Ám a zömmel szórakoztató zenei programokkal turnézó – Bécsben és Londonban is fellépő – zenekar már ebben az időben is műsorra tűz egy-egy darabot az új nemzedék (Janáček, Suk, Novák) képviselőitől, s ama legendás pillanatok egyikeként, Mahler vezényletével, 1908-ban ők mutatják be a szerző VII. szimfóniáját. A világpolitikai helyzet változása is kellett ahhoz, hogy az önállósuló Csehszlovákia zenei zászlóshajója a Cseh Filharmonikus Zenekar legyen. Václav Talich remek érzékkel és céltudatosan kormányozta az együttest, melyet a modern cseh zene fontos innovatív központjává fejlesztett. Elkötelezett híve volt Janáček operáinak, a művek népszerűsítőjeként még kisebb-nagyobb kompozíciós feladatokat is elvégzett. Az egyik legtalányosabb Janáček-opera, A ravasz rókácska részleteiből például Talich készített koncert-szvitet. Érdekes, hogy a cseh zene nemzetközi népszerűsítésében nem kizárólag cseh karmesterek, hanem Magyarországról induló dirigensek – például Richter János vagy Széll György – is komoly szerepet vállaltak.

Dvořák és Brahms

Számos elemzés mutatott már rá a hangversenyen szereplő Dvořák-kompozíció, a VI. szimfónia és Brahms azonos hangnemű II. szimfóniájának párhuzamaira. A tematikus megfeleléseken túl koncepcionális hasonlóságokra is felfigyelhetünk. Az első tétel esetében például Dvořák modellként tekintett a pályatárs darabjára. Ugyanakkor azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a mű melodikus anyaga nemcsak a Brahms-szimfónia egy-egy fordulatával, hanem cseh népdalokkal is rokonságban áll. A brahmsi inspiráció ténye mindazonáltal sokáig a viszály almájának bizonyult a Dvořák-magyarázók körében. Voltak, akik szerint a Brahms-hatás túlhangsúlyozása a mű és alkotója eredetiségét veszélyezteti, azt a képet erősítve, hogy Dvořák csupán a századvég egyik ügyes mesterembere; a másik oldal pedig attól tarthatott, hogy a nemzeti vonás jelentősége mellett érvelők leválasztják Dvořákot a német szimfóniahagyomány fősodráról. A nagyszerű cseh dirigens, Jiří Bělohlávek több ízben készített lemezfelvételt a VI. szimfóniából, 1999-ben például a BBC Szimfonikus Zenekar élén. E kiváló lemez kísérőfüzete – a fent körvonalazott vitát feloldandó – idézi a legendás Václav Talich gondolatát: „a legközvetlenebb hatást Dvořákra a természet, a cseh vidék, a falusi élet gyakorolta. Mesteri fokon sajátította el és vitte tökélyre kora zeneszerzői technikáit, s e keretek között volt képes a szülőföld szellemétől átitatva komponálni. Szerintem ezért válhatott Dvořák zenéje univerzálissá.”

A Bécsi Filharmonikusok vezetőjeként dolgozó Richter és a vele majdnem egyidős Dvořák barátsága az 1870-es évek végén kezdődött. A zeneszerzőt elvarázsolta Richter vezénylési stílusa, a VI. szimfóniát egyenesen a dirigensnek dedikálta. Jiří Bělohlávek (1946) 2012 óta látja el a Cseh Filharmonikus Zenekar vezető karmesteri és művészeti vezetői feladatait. Az elmúlt években óriási sikerrel koncertezett Bécsben, New Yorkban, Berlinben, Londonban és Amszterdamban. Mindeközben Dvořák valamennyi szimfóniáját és versenyművét felölelő, nagyszabású lemezfelvétel-sorozatot készített.

Szoros kapcsolatban áll a BBC Szimfonikus Zenekarával, 2012-ben Martinů-szimfóniákat, 2013-ban Suk Nyári mese című szimfonikus költeményét rögzítette az együttes élén. A nagyzenekari kategóriában mindkét felvétel elnyerte a brit Gramophone díját. Herbert von Karajan után Bělohlávek az első olyan karmester, aki két egymást követő évben válik érdemessé erre a rangos elismerésre.

Martinů és Széll György

Széll György és a cseh zene kapcsolata régi időkre nyúlt vissza. Fiatal korában zenekarra hangszerelte Smetana e-moll vonósnégyesét, 1919-ben, majd 1930-ban pedig a prágai Német Színház karmestereként dolgozott. Második feleségével, Helena Schultz Teltsch-csel Prágában ismerkedett meg, házasságuk a karmester haláláig tartott. Martinůhoz bensőséges munkakapcsolat fűzte, a Clevelandi Szimfonikusok alapításának negyvenedik évfordulójára Széll György tőle rendelt darabot. A karmesternek dedikált Szikla című szimfonikus prelúdium bemutatója 1958-ban volt. De az ő nevéhez fűződik Martinů II. szimfóniájának és Rapszódia-koncertjének premierje is. Az utóbbi alkotás nyelvezete sok tekintetben eltér a zeneszerző 1930–40-es években megszilárduló stílusától. Korábbi versenyműveiben a barokk concerto-hagyomány modernista újraértelmezésére vállalkozott, a Rapszódia-koncertben viszont a rapszódia műfajának Liszt Ferenchez köthető modelljét, illetve a romantika korának versenymű-ideálját követte. Művészi habitusa azonban visszatartotta attól, hogy a szólista és a zenekar kapcsolatát drámai akcentusok jellemezzék, a brácsaszólót legtöbbször a szimfonikus hangzás különleges színelemeként kezeli.