Jusztina

Nem enigma

2015.12.17. 08:10

Programkereső

Ha egyáltalán szabad ilyen megkülönböztetéssel élnem, Érdi Tamás egy jellemzőben mindenképpen több a pianisták zöménél: azonnal felismerhető, ha ő ül a zongoránál. Így volt ez december 14-én is az Óbudai Társaskörben.
 Érdi Tamás koncertjeiről itt olvashat tovább.

 Nem szabadna másért emlegetnem a tényt, hogy Érdi Tamás elvesztette a látását, csupán magyarázatképpen arra, hogy miért jelent számára mást a hang, mint más embereknek. Játékában mindig jelen van a zenei nyelvben érzett természetes otthonosság, mely a dinamikai spektrum tágulását és egyénibb megszólalást eredményez.

Érdi Tamás
Érdi Tamás
Fotó: Érdi-Harmos Réka

Számára a zene nem enigma, nem rejtély, nem kód, hanem anyanyelv. Nem azért, mert Érdi játéka hibátlan vagy mindig tökéletesre csiszolt. Sokkal ösztönösebb képességről tesznek tanúbizonyságot interpretációi: a természetes megszólalás könnyedségével bánik a hanggal, ezáltal a lehető legközelebb hozza a zenét a hallgatókhoz.

Joseph Haydn e-moll szonátája (Hob. XVI:34) az 1770-es évek végén született, amikor a csembalót épphogy felváltotta a fortepiano. A kotta nagyon is tanúskodik e változásról, Érdi játéka pedig bemutatja, mit adhat közel két és fél évszázadnyi előadói gyakorlat egy Haydn-interpretációhoz. Kontrasztjai, crescendói és decrescendói egyszersmind meghökkentők, mégis organikusak és természetesek. A második, Adagio tétel révedező, romantikusabb hangot üt meg, a harmadik tétel csiszolt eleganciája ízig-vérig klasszikus. A historikus előadásmód jóleső mellőzése azonban a szonátaformájú nyitótételben a legszembetűnőbb, a Presto tempójelzés ellenére mélyreható zenélést hallunk.

Mozart D-dúr rondója (K. 485) a gáláns stílus egyik apró remekműve, és bár a zeneszerző életében nem adták ki, ma népszerűségnek örvend. Érdi előadása elegáns és változatos megoldásokban gazdag, mindig új színben tünteti fel a téma variációit. Hasonlóképpen öröm a fülnek Schubert esz-moll zongoradarabja (a D 946-os sorozatból). Az Allegro assai feliratú, sodró lüktetésű tétel erejét a forzandók, a pianók, a crescendók finom váltakozása adja, és Érdi különleges érzékkel tesz eleget a mű dinamikai követelményeinek, gondosan, átgondoltan, egyben intuitívan használja a rubato játékmódot is.

Az első rész végén Beethoven kedvelt szonátája, a cisz-moll Holdfény csendült fel. A híres első tétel (Adagio sostenuto) egy-két pontatlanság ellenére feszültséggel telve, a második tétel (Allegretto) kiforrott eleganciával szólt. A záró Presto agitatót nagy örömömre a szokottnál némileg lassabb tempóval játszotta Érdi, feltárva a zene gazdagságát.

A szünetet követően Érdi Schubert op. 90-es Négy impromptujét (D 899) szólaltatta meg, rendkívül éretten. Nem csoda: a művész 2002-es élő lemezén is szerepeltette a négy zongoradarabot. A c-moll nyitódarab indulótémája már-már pasztoráli szelídséggel, idilli tisztasággal szólt. Az ezt követő Esz-dúr érdekessége, hogy a párhuzamos mollban, esz-mollban zárul, kár, hogy helyenként nem világosan szegmentált hangokat hallottunk. A Gesz-dúr impromptu talán a sorozat legbecsesebb tagja, de minden bizonnyal szebb, mint az a mobiltelefon-csengőhang, mely megszólalt közben. Ennek ellenére Érdi ragyogóan építette fel a darabot, s ha nem zavarta volna meg kétszer is a modern világ előbb említett, nélkülözhetetlen vívmánya, bizonyára még magasabbra szárnyalt volna keze alatt a melódia. Az utolsó, Asz-dúr darabban megint a hangnemekkel játszik a legnagyobb dalszerző: először a párhuzamos moll hangnemmel kezd, majd érinti a Cesz-dúrt és a h-mollt is. Különösen a négykeresztes appassionato középrész szólalt meg mély drámaisággal, a csaknem félórás ciklus pedig méltán kapott kitartó tapsot.

9P2A8926
Fotó: Érdi-Harmos Réka

Liszt Vigasztalások című ciklusát (S 172) Victor Hugo és kortársai romantikus költészete ihlette. A harmadik, talán legnépszerűbb, Desz-dúr consolation a Lento placido feliratot viseli, de ez nem jelenti, hogy Érdi nem használná ki a műben rejlő drámaiság lehetőségeit: expresszív, magasba törő hangokat hallunk, s amikor már alig lehetne tovább fokozni a feszültséget, a légies, perdendosi záróhangok megnyugvást adnak. Liszt VI. magyar rapszódiája a pianistától megszokott tempóbeli és dinamikai változatossággal hangzott el, mely bőven kárpótolt a melléütésekért is. Jót tesz Lisztnek az efféle szélsőségesség, a Társaskör közönsége pedig hatalmas tapssal jutalmazta a népszerű darabot. Ráadásként Debussy Clair de lune c. zongoradarabja és Bartóktól az Este a székelyeknél hangzott el, én pedig kételkedem, hogy lenne olyan hazai zenekedvelő, aki ne hallotta volna még ezeket a műveket Érdi Tamás előadásában.