Bertalan

Spányi Művek

2016.01.09. 08:18

Programkereső

A legeredetibb amerikai rendezők egyikének, Todd Haynesnek a Távol a mennyországtól című filmje nem olyan, mintha egy Douglas Sirk film lenne, hanem egy Douglas Sirk film. Csak éppen Sirk halála után huszonöt évvel készült.

Sirk a klasszikus, ma már ódivatúnak ható melodrámák legnagyobb mestere volt az ötvenes években: sírós-melankolikus filmjeiben a szereplők rendszerint sokat beszélnek érzelmeikről, fájdalmaikról, alakjai kisvárosi vagy külvárosi hétköznapi figurák. Haynes rendkívül jól ismerte azt a kompozíciós technikát, alkotási metódust, ami Sirk sajátja; a Sirk-féle melodráma a kisujjában volt. S bár filmjének velencei bemutatásakor még divatban van a műveket, stílusokat szétcincáló és azt összerakó posztmodern, a Távol a mennyországtól nem posztmodern mű: hanem egy olyan film, amit Sirk eszközeivel alkotott meg, egyszerűen azért, mert Haynes ezt a világot, Sirk filmjeinek világát ismerte a legjobban.

Concerto Armonico
Concerto Armonico
Fotó: Mudra László / Zeneakadémia

Spányi Miklós saját szvitjéről - a Concerto Armonico (előrebocsátom, kissé felemásra sikeredett) zeneakadémiai koncertjén csendült fel -, jutott eszembe Haynes filmje: ami, akárcsak e szvit, nem stílusjáték, pláne nem posztmodern gesztus, nem stílusgyakorlat, hanem egy önálló mű, egy kor – egy alkotó - stílusában.

Az eléggé el nem ítélhető módon minden fontosabb tájékoztatást nélkülöző műsorfüzet nem tér ki ugyan a mű tételeire, azért csak sejthető, a műfaj ismeretében hellyel-közzel biztosan állítható, hogy négytételes műről van szó, melynek eleje egy német stílben fogant nyitány, melyet a fuvola gyors futamai, illetve az a könnyed, dallam, amit fuvolától a csellóra vesz át, tesz fordulatos tánctétellé – hogy aztán fúga-rohanásba torkolljon. A második, franciás tétel nem nélkülözi az eleganciát, az ide szükséges kecst, de már e tételnél is feltűnik, hogy az állandóan változó összetételű (mondhatni követhetetlenül változó összetételű) zenekarban a legkiválóbb a hegedűvonót kezelő Szűts Péter. Ám az ő játéka is nehezen illeszkedik olykor a többiekéhez, tekintve, hogy a Concert Armonico, amint az Spányi nyilatkozataiból is kikövetkeztethető, nem klasszikus régi zenés formáció.

A kentaur – bélhúr fémhúr van vegyest – együttes Spányi állításait hivatott igazolni arról, hogy a régi zenés játék egyre inkább kiüresedett formává, héjjá válik, amit ha megkocogtatunk, azt halljuk, hogy az előadás egyébként belül üres. Még ha igaz is ez az állítás – talán részben -, sajnos ez a koncert nem volt alkalmas a bizonyítására. Spányi művének különös utolsó két tételére a zenekar összeszedettebbé vált, a kissé nekem skót dallamot idéző, pattogós, háromnegyedes gigue (ha az ugye: a műsorfüzetből nem derül ki), a kivárásokkal, hullámzásával az ihlető kor, az érett barokk, legjobb műveit, különösképpen Telemannt, idézte elénk (mindamellett, hogy mégiscsak egy mai mű volt ez, egy komplex kompozíció), mégis volt némi hiányérzetem. És ezért nem az alkotó, hanem a zenei megvalósítás felelős.

Concerto Armonico
Concerto Armonico
Fotó: Mudra László / Zeneakadémia

Az a plusz, az a tűz, az a rafinéria, ami a Telemann művekben benne van, hiányzott ebből a szvitből. Spányi nem egy Telemann művet akart írni. Hanem ezt a közeget, a barokkot, ismervén úgy, mint Haynes, az emlegetett rendező, az ötvenes évek melodráma formáit, a saját gondolatait, zenei gondolatait, ebben a formában akarta kifejezni. Mert ezt a formát tudja betéve, ebben tud gondolkodni. És a kísérlet, a mű maga, úgy vélem, messze nem volt olyan felemás, mint az előadás, amit elsősorban is a fuvola, Bálint János és Szűts Péter játéka emelt föl, mentett meg.

A koncert második harmadában elhangzó kései, nem túl sikeres Händel opera, az Imeneo részleteinek előadásakor - a koncertmesteri pozícióban a Kelemen-vonósnégyesből ismerős Homoki Gábor próbálta feltüzelni az együttest – a zenekar problémái még élesebben látszódtak, holott ebben a részben (melyet szünet szakított meg), nem ők, hanem az énekesek voltak valójában a főszereplők, Megyesi Schwartz Lúcia és Megyesi Zoltán.

Concerto Armonico
Concerto Armonico
Fotó: Mudra László / Zeneakadémia

A szinte már elfelejtett operának fellelhető ugyan egy jó előadása (ezen Fabio Biondi vezényel – és tekintsünk szerintem el Rudolph Palmerétől), de valóban a kevésbé ismeretek közé tartozik. Megyesi Schwartz Lúcia sötét, már-már altba hajló mezzoján elsőként (szintén nem hagyatkozhatom a műsorfüzetre) a La mia bella perduta hangzott el: már itt világos volt, hogy bár Megyesi Schwartz Lúcia nagyszerű énekes, e szerep lényegének (a csöndes fájdalomnak, áhítatnak) átadására nem a legalkalmasabb. Az Imeneo áriáinak intimitása nem jött át, éneklése, akárcsak partneréé, mindvégig túl erőszakos volt, túl – nem találok jobb szót – hangos a szerephez. Ami nem azt jelenti, hogy ne lettek volna a Händel operaáriáknak nagyszerű, ihletett pillanatai. Ilyen volt a Di cieca notte allor érzékeny tolmácsolása (Megyesi Zoltán), a Se la mia pace duett zárlata. Ugyanakkor nem hallgatható el, hogy az öszvér hangszerelésért itt fizette meg a zenekar a legnagyobb árat: a hegedű mintha elhangolódott volna a zenekartól, félrevitte, félrehúzta a hangzást.

A hangzáskép az utolsó harmadra, Bach a-moll hármasverseny (fuvolára, hegedűre és csembalóra) előadására állt (valamennyire) helyre. A Bach versenymű előadása a kissé lassú tempó miatt olykor nélkülözte a műbe egyébként belerejtett izgalmakat, tehát itt is, mint a Spányi szvitnél, mintha a túl kevés próba bosszulta volna meg magát. Mindenesetre, ha valami, akkor nem a zenekar játéka, nem is a ritkán játszott Händel opera marad a koncertből emlékezetes, hanem a Spányi művek egyik mellékterméke, maga a Spányi mű, a barokk jellegzetességeket mesterien visszaadó szvit. Ami nem olyan, mint egy barokk szerző fontos műve, hanem pontosan az: egy barokk mester érzékeny műve.