István, Vajk

Hisako Kawamura a Nemzeti Filharmonikusokkal

2016.01.12. 09:16

Programkereső

A japán zongoraművésznő, Hisako Kawamura Kocsis Zoltán vezényeltével azt a versenyművet szólaltatja meg január 29-én a Müpában, amelyet nehézsége miatt ritkán tűznek műsorra.

Rachmaninov III. zongoraversenyét első, 1909-es tengerentúli turnéjára komponálta. Érdekesség, hogy az orosz zeneszerző az Amerikába tartó gőzös fedélzetén, egy néma utazóklaviatúrán gyakorolta be a darabot, amely a Gustav Mahler vezényelte előadás után lett széles körben ismert. (Rachmaninov éppen e jól sikerült turné után vehette meg első automobilját.)

Rachmaninov
Rachmaninov
Fotó: Hulton Archive / Óbudai Társaskör

Kawamura, az egyik legkeresettebb japán zongoraművésznő ötévesen került Európába, így már zenei tanulmányait is Németországban végezte. Hihetetlen tempóérzék, rugalmasság, szabadság és természetesen technikai tökéletesség jellemzi játékát, nem véletlenül díjazták például a Clara Haskil Zongoraversenyen, a zürichi Anda Géza Zongoraversenyen, a müncheni ARD Nemzetközi Zenei Versenyen vagy az Erzsébet királyné Versenyen, Brüsszelben, hogy csak a legrangosabbakat említsük. Mindennek alig pár éve, de azóta Kawamura a legnevesebb dirigensekkel és zenekarokkal koncertezte végig a világot.

Rachmaninov III. zongoraversenyét sokan minden idők legnehezebb billentyűs versenyművének tartják. Ennek a véleménynek nem csupán a zongoraszólam elképesztő technikai követelményei, hanem a gazdag zenei szövet ritmikai bonyolultsága, s a szólista és a zenekar együttjátszásának nehézsége ad alapot. A mű megszólaltatása ma is nagy kihívás minden zongoraművész számára, amelynek megfelelni, különösen azzal a természetes könnyedséggel és eleganciával, ahogyan az 1939-ben készült legendás felvételen maga a szerző játszik, csak a legnagyobbaknak sikerül. Közhely, de igaz, hogy Rachmaninov zongoraszólamainak virtuozitása sosem öncélú, mindig csak eszköz a zene szolgálatában – ugyanúgy, ahogyan egykor Lisztnél. Bár sajnos Liszt zongorajátékáról nem áll rendelkezésünkre felvétel, de a fennmaradt leírások alapján úgy tűnik, Rachmaninov hangszeres művészete nem csak a technikai elemek sokaságában, de a zongorával való kapcsolat egész attitűdjében is rokon lehetett Lisztével. (Az összekötő kapocs kettejük között Rachmaninov unokatestvére, Alexander Ziloti volt, Liszt egyik leghíresebb weimari növendéke, aki később a moszkvai konzervatóriumban Rachmaninovot is tanította.)

Rachmaninov első amerikai hangversenykörútjára 1909 őszén került sor, s a zeneszerző erre az alkalomra komponálta a 3. zongoraversenyt. A mű bemutatója november 28-án hangzott el New Yorkban, majd Rachmaninov 1910 januárjában újra eljátszotta, ezúttal Gustav Mahler vezényletével – ez az előadás nagy hatással volt a komponistára, s úgy emlékezett vissza rá, hogy ez volt az egyetlen alkalom, amikor a mű nem csak a muzsikusok, hanem a közönség körében is sikert aratott. A zongoraversenyt szerzője Josef Hofmannak ajánlotta, akit a kor legjobb zongoristájának tartott, ám ő sohasem játszotta el, s a mű csak az 1930-as években, nagyrészt Vladimir Horowitznak köszönhetően indult el a népszerűség útján. (A nagyközönség körében a Shine (Ragyogj!) című ausztrál filmmel vált ismertté, amelynek főhőse David Helfgott zongoraművész, s amelyben kulcsszerepet játszik Rachmaninov III. zongoraversenye.)

Nemzeti Filharmonikusok
Nemzeti Filharmonikusok
Fotó: Posztós János, Művészetek Palotája

A hangverseny második részében a harminckét esztendős titán, Beethoven egyik legderűsebb szimfóniáját hallhatjuk, amely különös módon a zeneszerző mély személyes válságában, a süketséggel és ennek következményeivel számot vető heiligenstadti végrendelet írásának az idején keletkezett. A II. szimfónia a derű, az optimizmus és a humor zenéje, alighanem az utolsó a Haydn által tökélyre emelt bécsi klasszikus szimfonikus stílusban, a forradalmian új Eroica előtt. A mű 1801-1802-ben készült. Bemutatójára 1803. április 5-én került sor, a szerző második, nagy szerzői estjén, a Theater an der Wienben. A koncerten maga Beethoven vezényelt.

A szimfóniával kapcsolatban mindenütt hivatkoznak az 1802. október 6-án kelt híres Heiligenstadti Testamentumra és az abban megnyilvánuló kétségbeesett hangulatra. A szimfónia zenéje azonban valósággal szöges ellentéte mindenfajta kétségbeesésnek: fiatalos, tüzes erő és életvidám energia jellemzi. Hogyan magyarázhatjuk ezt az ellentmondást? Lehetséges-e, hogy ugyanaz a Beethoven komponálta a II. szimfónia fiatalos erőtől és vidámságtól duzzadó zenéjét, mint aki 1802 októberében - az öngyilkosság határán állva - papírra vetette a Heiligensadti Testamentum kétségbeesett gondolatait?

A kérdést Bartha Dénes fogalmazta meg. Őt nem elégítette ki az a magyarázat, hogy a II. szimfónia afféle "hősies hazugság", a testamentum eleven cáfolata, melyben Beethoven "kétségbeesett erőfeszítéssel legyűri a süketsége okozta depressziót". A betegség démonának hősies legyőzésére ugyanis nem a II. szimfóniában vállalkozik Beethoven - véli Bartha Dénes -, hanem a mindjárt utána megkezdett Eroica szimfóniában.