István, Vajk

22 éve hunyt el Cziffra György

2016.01.15. 11:58 Módosítva: 2016-01-15 13:30:58

Programkereső

1994. január 15-én, ezen a napon hunyt el Cziffra György zongoraművész.

Czifra György [sic!] zongorás. *1921, Budapest. A Zeneművészeti Főiskolán tanul. Hangosfilmen szerepelt mint zongoraszólista.

– írja az 1936-ban megjelent zenei almanach, a Dr. Molnár Imre által szerkesztett A magyar muzsika könyve. Nem sok embernek adatik meg, hogy már tizenöt évesen lexikonszócikket szenteljenek neki, még ha ilyen rövidet is. Bizton állíthatjuk, hogy mesébe illő történet a kis Cziffra Györgyé: mélyszegénységből küzdötte fel magát a tehetségével, amire cimbalmos édesapja figyelt fel.

Cziffra György
Cziffra György

Önéletrajzi könyvében, az Ágyúk és virágokban oldalakon keresztül írja le az angyalföldi nyomort, amelyben felcseperedett (az akkor Tripolisznak nevezett városrész helyén ma többek között Cziffra Györgyről elnevezett park található):

„Senki sem volt tekintettel sem a gyermekek számára, sem az egyes emberek egészségi állapotára; minden családi egységnek egyetlen helyiségre volt csak joga. Kivéve a lakhatás »élvezetének« lehetőségét, ennek a telepnek a lakói semmiféle más előnyben nem részesültek, hacsak nem számítjuk annak a közeli mezőség hánytató kigőzölgését. [...] Ilyen adottságok közepette komfortról beszélni enyhén szólva stílustalanság lenne. Ez a szó ugyanolyan kevéssé létezett a mi szótárunkban, mint annak az úrnak zseniális agyában, aki ezt a fából készült típus-nyomortanyát kitalálta.”

Nem sokkal azután, hogy addig mosogatásból élő nővérét, Jolánt segédpénztárosi munkakörbe helyezték, a lány pianínót bérelt magának, amellyel öccse is csakhamar megismerkedett. Szorgalmas gyakorlással korán kiderült a fiú tehetsége, aki hamarosan besegített családja eltartásába is azzal, hogy a helyi cirkuszban improvizált népszerű témákra. Korán eltökélte, hogy ennél komolyabban akar zongorázni, kilencévesen felvételizett a Zeneakadémiára, ahová fel is vette Dohnányi Ernő, és olyan mesterek kezdték el egyengetni az útját, mint Keéri-Szántó Imre és Weiner Leó.

A kis matrózruhás Cziffra Gyuriról maradt is fenn egy filmfelvétel 1934-ből, amelyen Schubert op. 90-es Asz-dúr impromptujét játssza, ugyanez év elejéről pedig maradt ránk egy kritika is a Magyar Hírlap hasábjain a legendás ítész, Péterfi István tollából, aki Rendkívüli zenei tehetség feltűnése egy növendékvizsgán című cikkében a következőket írta:

„Először lépett azonban a közönség elé egy alig 12 éves, tömzsi gyermek, Cziffra György, aki a mi tehetségekben olyan gazdag zenei életünkben is szenzációt keltett játékával. Ez a kisfiú egészen kivételes talentum. Ahogy Mozart F-dúr versenyének két tételét játszotta, az több volt, mint egy csodagyermek produkciója. Igazi, tiszta, meleg érzéssel zengő muzsikát kaptunk ettől a zseniális kis művésztől.”

Hogy pénzt keressen, bárokban zongorázott, de a harmincas években több sikeres és időnként kevésbé sikeres hangversenyt is adott a skandináv országokban, Hollandiában és természetesen Magyarországon. Fiatalon ismerkedett meg és kötötte össze életét párjával, az egyiptomi származású Soleilkával.

„Igazi villámcsapás volt, 19 éves szívünk hirtelen föllángolása. Ám ez a föllángolás olyan erővel font össze minket, hogy pár nappal megismerkedésünk után összeházasodtunk – természetesen szülői beleegyezés nélkül. [...] Mi magunk nem messze, egy téren, egy padon, 20 deka lóparizerrel ünnepeltük egybekelésünket. Számunkra fejedelmi ebéd volt.”

Amikor fiuk, ifj. Cziffra György megszületett 1943-ban, a fiatal férj és apa már katonai szolgálatot teljesített a hadseregben. A második világháború borzalmait a frontvonalon és börtönben is meg kellett tapasztalnia, ezzel kapcsolatban többek között a következőket írja könyvében:

„Emlékképeim visszapillantó tükre nem zongoránál ülő ifjút mutat, hanem két hadsereg közt kétségbeesetten bolyongó elveszett katonát. A háború idején, éveken át, azt is elfelejtettem, hogy valaha leütöttem egy zongorabillentyűt, a kezemet semmi sem különböztette meg a többi katona megkeményedett tenyerétől.

 Az ukrán fronton egy alkalommal, amikor már két éve nem nyúlt zongorához, a Wehrmacht néhány magasrangú tisztjének kellett játszania, ami előtt mindössze két óra gyakorlási időt kapott. Cziffra az eseményre a következőképpen emlékezett vissza:

„A mutatvány végén felemeltem tekintetemet a billentyűkről és elégedetten állapítottam meg, hogy nemcsak a beszélgetés moraja szűnt meg tökéletesen, de azt is, hogy minden széket a zongora felé fordítottak. Még néhány variáció az elkerülhetetlen Lili Marlen-ra, majd egy pár akrobatikus mutatvány a Kék Duna körül, s az illusztris hallgatóság már inni is elfelejtett.”

A tábornok felajánlotta azt is, hogy Berlinbe viszik zongoristának, ahová viheti a családját is, de Cziffra származásuk miatt nem mert kockáztatni. A háborúban tapasztaltakat, félelmeit, szökési kísérleteit, hadifogságát részletesen írta le életrajzában. Még a világháború befejezése után is a hadsereg kötelékében maradt, és csak 1946 szeptemberében szerelhetett le. Végre viszontláthatta a családját, de hamarosan munka után kellett néznie:

„Ebben a korszakban mondta Sztálin szűk körben, hogy a felsőbbrendű zene hangversenyei arra valók, hogy elmúljon néhány pillanat, mialatt megszárad a tinta egy újonnan megkötött szerződésen. Szerencsére az úgynevezett könnyűzene nem ismert ilyen korlátokat. Egy ötletes és művelt muzsikus valóságos ajándék volt bármelyik éjszakai lokálnak.”

Vagyis Cziffra ismét bárzongoristaként kereste kenyerét, először a Danaidák hordója nevű helyen, ahol kidobóemberként is funkcionált, ha a szükség úgy kívánta:

A vendégek, lelkiállapotuk szerint, síri hangon dörögték el a dohányfüstös helyiségben kedvenc dalaik címét vagy dallamát, amíg csak nem sikerült őket kísérnem – vagy zongorán, vagy ki az ajtón.

De zongorázott teaszalonban, kávéházakban, éjszakai mulatókban és egyéb bárokban is, sőt 1949-ben Mezey Máriával és társulatával is turnézott.

"A vendégek túlnyomó része fiatal értelmiségi vagy éppen diplomázó zongorista volt. Itt, mint másutt is, átirataim megdöbbentették a legkülönfélébb muzsikusokat, mert mind felépítésük, mind előadásuk révén még a vájtfülűek is úgy hallották sokszor, hogy több zongora játszik egyszerre.”

Így volt ezzel többek között Vásáry Tamás is, de például Puskás Öcsi is megfordult azokban a bárokban (többek között a Savoyban, a Dunakorzóban és az Arizonában), ahol Cziffra zongorázott, egy idő után már nem azt, amit megköveteltek tőle, hanem amihez kedve volt, vagyis a klasszikus repertoár darabjait és saját opera-, valamint operett-parafrázisait.

1950-ben feleségével és fiával megpróbált disszidálni a Rákosi-rendszer elől, de még a határ átlépése előtt elfogták őket az ÁVH emberei:

Csodálatos dolog, hogy néhány gumibotütés, néhány jólirányzott puskatus ütéssel megtoldva, a leglázadóbb embereket is sürgősen engedelmességre készteti

– emlékezett vissza Cziffra a borzalmakra. Tizennyolc hónapnyi kényszermunkája során kőfaragó vállalat munkásainak szállították „a 150 kilós kőhasábokat”, valamint a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem építkezésén kellett dolgoznia. 1953-ban szabadult, a kemény fizikai munka után nem volt könnyű visszatérnie a zongorázáshoz, hiszen már a kövek cipelése során bedagadt a csuklója. A szabadulás utáni időszakról írja a következőket:

„Néhány órás zongorázás után a kezem minden ízülete megdagadt. [...] Ettől a munkától izmaim kinyúltak és megkeményedtek, nem bírták oly könnyedén elviselni a zongorához való visszatérést.”

Csakhamar ismét bárokban folytatta a pénzkeresést, rövid időn belül az éttermek és kávézók ismert sztárja lett. A (meg)váltás ezúttal is deus ex machinaként, csodával határos módon érkezett. Az egyik bárba két férfi tért be, akik miután egy ideig hallgatták Cziffrát, felfedték kilétüket: a Népművelési Minisztérium egyik főembere volt az egyikük, a másik pedig annak barátja, Ferenczy György zongoraművész, legendás Chopin-játékos, a Zeneakadémia tanára, aki a következőket mondta:

„Megdöbbentett bennünket az a mód, ahogy maga a zongorát kezeli. Maga többet érdemel, mint sok más, hm, úgynevezett zeneművész társunk, maga inkább arra volna méltó, hogy nagy hangversenyek dobogóján játszhasson. Maga a jó végén fogja a lantot. Épp ezért mostantól fogva szeretnék magáért valamit tenni. Keresse fel minél hamarabb barátomat a minisztériumban, nem fogja megbánni.”
Cziffra György
Cziffra György

Csakugyan nem bánta meg, hiszen ismét a koncertpódiumokon találta magát és beindulhatott művészi karrierje, amit előkészítendő, Ferenczy György óráira ült be a Zeneakadémián, majd maga is eljátszotta neki az éppen megtanult új műveket. Persze amekkora áldásnak tűnt a lehetőség Cziffra számára, akkora teher is volt, hiszen ennyi év kihagyás és bárzongorázás után rengeteget kellett gyakorolnia és kutatnia az egyes zeneszerzőkhöz illő hangot, billentéskultúrát, formálást, amint ezt könyvében is hosszasan részletezi. Őszinte vallomásában ezeken a nehézségeken túl másról is beszámolt:

Ebben a korszakban talán már tökéletesen kialakítottam fölényemet a zongorán, de emberileg és főleg lelkileg kimerült voltam, szinte fantáziátlanul üres.

Ráadásul, amint bevallotta, önbizalomhiányban szenvedett és rettegett attól, hogy képtelen lesz pótolni a kimaradt évek munkáját. Ahogyan fogalmazott:

A zongora technikáját igazán olyan jól ismertem, akár saját tenyeremet. Éppen érzelmi világomnak ebbe a mesterségbeli tudásba való beolvasztása volt minden bajom forrása.

A koncertek mellett a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat számára is készített felvételeket, és kilátásba kerültek külföldi koncertek, turnék is a Szovjetunióban, valamint Londonban és Párizsban. 1956-ban megkapta a Liszt-díjat, októberben pedig számos alkalommal műsorára tűzte a Rákóczi-indulót, ami beszámolók szerint igencsak szította a forradalmi hangulatot, olyannyira, hogy még rendőri beavatkozásra is szükség volt a tömegek eloszlatása érdekében. A forradalom előestéjén, október 22-én Bartók Béla II. zongoraversenyét játszotta Mario Rossi vezényletével, amit eredetileg egy kínai zongoraművész adott volna elő, de miután lemondta, Cziffrát kérték meg, aki szerint ez a „döbbenetes darab még ma is egyike korunk zongorairodalma legbonyolultabb műveinek”. Nem sokkal az 56-os események után feleségével és gyermekével Bécsbe menekült, ahol nagy várakozás előzte meg debütáló hangversenyét. További koncertjein többek között Párizsban és Londonban különleges virtuozitásáról adott számot, műsorán olyan nehézségű művek szerepeltek, mint Balakirev Islamey-fantáziája, Liszt transzcendens etűdjei és magyar rapszódiái. Párizsi koncertjét állítása szerint Marcel Dupré orgonaművész és Marguerite Long zongoraművésznő is meghallgatta. (Cziffra megemlíti Arthur Honggert is, aki 1956-ban már nem élt, elképzelhető, hogy a Hatok zenészcsoport egy másik jelentős tagjára gondolhatott, Milhaud-ra vagy Poulencre.) Nagyszabású turné keretében 1957-ben mutatkozhatott be az Amerikai Egyesült Államokban, többek között New Yorkban és Los Angelesben is koncertezett nagy sikerrel. Amint beszámolt róla, általában Steinway és Baldwin zongorákon kellett játszania, Los Angelesben pedig maga Baldwin látta őt vendégül.

1966-ban fiával tevékeny részt vállalt a Festival de la Chaise-Dieu elindításában Auvergne-ben, amely évekig köréjük szerveződött. Charles de Gaulle meghívására játszhatott az Élysée palotában, majd amikor megkapta a francia állampolgárságot 1968-ban, feleségével Senlis-ben telepedtek le, amit André Malraux, akkori kulturális miniszter javasolt nekik, miután Cziffra elmondta tervét, hogy fiatal művészek elindulását szeretné segíteni közös hangversenyekkel, lemezfelvételekkel. Saint Frambourg romos templomát építették újjá feleségével erre a célra (új üvegablakait maga Joan Miró alkotta meg). Az új hangversenytermet Liszt Ferencről nevezték el, amelyet az akkori francia miniszterelnök, Raymond Barre avatott fel. Cziffra 1969-ben Versailles-ban zongoraversenyt hívott életre, amely azóta is a nevét viseli.

Senlis rövidesen bemutatkozási lehetőséget nyújtott a fiatal művészek számára, a koncerteken kívül kiállításokat is szerveztek a Királyi Kápolnában. Cziffra könyve, az Ágyúk és virágok 1977-ig kalauzolja el olvasóit, addig az évig, amikor feleségével létrehozzák alapítványukat, amelyet később a francia állam közérdekűként ismert el.

Liszt Ferenc művei repertoárjának gerincét alkották, ahogyan Liszt-ihlette saját improvizációi is, amelyeket rendszerint közkedvelt témákra rögtönzött bravúros virtuozitással. Amint önéletrajzi könyve magyar kiadásának előszavában írja, jó néhány hihetetlen nehézségű improvizációját fiatalon, tragikus körülmények közt elhunyt fia, ifj. Cziffra György rögzített kottában és tett elérhetővé az utókor pianistái számára. Fia tehetséges karmester volt, Alfred Cortot irányítása alatt tanulhatott Párizsban, és édesapjával is gyakran koncertezett. 1981-ben bekövetkezett halála nagyon megviselte Cziffrát, aki többet nem lépett fel zenekarral és lemezfelvételt sem készített zongorás versenyműből.

Cziffra György
Cziffra György

1993-ban a francia állam Cziffra Györgynek adományozta a Becsületrend tiszti fokozatát, itthon megkapta a Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét.

Dohányzott és az alkoholt sem vetette meg, a bárzongorista évek alatt szinte kötelező volt innia, amint arról könyvében is beszámol. Tüdőrák okozta komplikációk következtében Cziffra György 72 éves korában szívrohamot kapott, 1994. január 15-én a Párizstól délre fekvő Longpont-sur-Orge-ban hunyt el, saját kérésére Senlis-ben temették el.

Liszt művein és improvizációin kívül főleg a romantikus zongorairodalom darabjait tűzte műsorára, leggyakrabban Chopint, Schumannt és Rachmaninovot, de Grieg, Brahms, Franck, Debussy, Ravel és francia barokk szerzők (Couperin, Rameau és Lully) darabjait is előszeretettel játszotta koncertjein. Állítólag Schumann Faschinsschwank aus Wien című ciklusának interpretációja még maga Alfred Cortot tetszését is elnyerte. Improvizációi és átiratai hangversenyeinek fénypontját alkották, közülük híres-hírhedt Rimszkij-Korszakov Dongójának virtuóz, oktávozós feldolgozása. Játékát a kritika rendszerint vegyesen fogadta, többen fanyalogtak, amit Cziffra nehezen viselt, így neki is megvolt a maga kegyetlen kritikája kritikusairól:

„Nagyon kevés kivételtől eltekintve, soha nem találkoztam köztük olyasvalakivel személyesen, aki máshoz is ért, minthogy gyilkoljon, hogy igazolja művelt piranha voltát, vagy ha a zsákmány túl nagy, igyekezzen diadalra segíteni azt, akit előzőleg már prédájának tekintett. A szellemnek és világnézetnek ezek a halálmadarai elég sokan vannak és könnyedén felismerhetők bizonyos jelekről: hiúságuk mérhetetlen és gondolkodni tudásuk nevetségesen csekély.”

De hogy ne csak a fanyalgókról szóljunk és Cziffra „ellenségeiről”, idézzük a híres zenetörténészt és kritikust, Kroó Györgyöt, akinek szava rengeteget számított a magyar zenei életben. 1973-ban, amikor először tért haza emigrációja után, Cziffra újra itthon koncertezett. Ennek kapcsán Kroó rádiókritikájában felhívta a figyelmet arra, hogy egyeseknek nem biztos, hogy imponál Cziffra „lezser előadásmódja”, vagy Liszt-játékának „XIX. századi ízlést tükröző” értelmezése, de a következő konklúzióra jut:

„Én viszont azt mondom, hogy aki tudja, adja elő így ezeket a darabokat. Képletesen szólva: borítsa be a zongorát kénesővel, füstfelhővel, játsszon fantasztikusan és varázslatosan. Mert ezek a művek a maguk idejében ördöngősségekként hatottak és amikor Cziffra György jóvoltából egy ilyen Liszt Ferenc-i szeánszra vagyunk hivatalosak, csak hálásak lehetünk a sorsnak a szerencséért.”