Orsolya

Nem érdekel a farkas

2016.01.22. 08:14

Programkereső

Csepelyi Adrienn kiváló műsorfüzete a híres Gould–Bernstein-afférral nyit: hogy ki a főnök, a szólista vagy a karmester. A Bázeli Kamarazenekar hangversenyén ez a kérdés kissé indokolatlannak tűnhet, hiszen épp karmestert nem láthattunk Hélène Grimaud-val közös koncertjükön.

A kérdés mégsem indokolatlan: ha nincs karmester, akkor vajon ki a főnök? Ha a Müpa plakátjait, az egész koncert marketingjét nézzük, a válasz egyértelmű: Hélène Grimaud. Szerencsére egy hangverseny rendre mást hoz, mint a plakátok. Kezdve onnan, hogy a kanadai zongoraművész a koncert felét a színpad mögött töltötte.

Az első műsorszám Stravinsky Dumbarton Oaks melléknevű Esz-dúr concertója volt. A mindössze 15 előadó az első hangtól megmutatta, mit tud ez az együttes. Vagyis már kicsit hamarabb is: a színpad mögött behangoltak, így egy lendülettel már benne is voltunk Stravinsky klasszicista-barokkista remekművében. A tizenöt zenész a legnemesebb kamarázást mutatta be: nemcsak az arányok voltak helyesek, az előadás nemcsak rendkívül precíz volt, de érezni lehetett az egyéni felelősséget. Úgy tűnt, két irányítója van az együttesnek – legalábbis ebben a műben –: a koncertmester és a fagottos.

Bach d-moll zongoraversenyében lépett színre az est sztárja. Ha a bevezetőben megemlítettük Glenn Gouldot, itt kiderült, a párhuzam addig tart, hogy Grimaud is kanadai zongorista. Ebből az előadásból ugyanis épp az hiányzott, ami Gouldnál (vagy a Richter–Talich-felvételben, hogy csak egyetlen másik nagyszerű előadást említsek) oly szembetűnő: a precizitás.

Tudta, hogy Hélène Grimaud a farkasok elkötelezett védelmezője?

Egy darabig a teremre gyanakodtam (s most se vagyok meggyőződve, hogy helyes-e ugyanazt a beállítást használni a versenyműre, mint a kamarazenekarra – noha ismét 15 zenész állta körül a zongorát), de be kellett látnom, hogy a katyvaszos hangzásról nem az akusztika tehet. A kísérőfüzetből megtudhattuk, hogy Grimaud pedál nélkül gyakorol – nos, ennek se láthattuk-hallhattuk nyomát, ugyanis bőszen túlpedálozta a versenyművet. Mindeközben hiányzott valamiféle teresség.

Mindvégig sietett, ami nem is elsősorban gyorsabb vagy gyorsuló tempót jelent, sokkal inkább azt, hogy nem zengette ki a hangokat, így erővel kellett pótolnia ezeket az energia-kieséseket. A középső tétel – lassú tempója okán – sokkal szebben sikerült, amiben a zenekar csodaszép hangzásának (unsionók!) is része volt. Összességében nem volt tehát rossz vagy bosszantóan zeneietlen ez a Bach-interpretáció, de ez alapján aligha értjük meg, mitől ekkora név Hélène Grimaud.

Szünet után Prokofjev Klasszikus szimfóniája következett – az a mű, melynek karmester nélküli előadása a legnagyobb merészségnek tűnhet. A Bázeli Kamarazenekar – ezúttal már jelentős létszámmal – nagyszerűn adott a cáfolatot azoknak, akik kétkedtek. Ha lehet, még jobban kamaráztak, még jobban figyeltek egymásra. Az üstdobosnak például minden ütése épp akkora volt, amekkora kell, illetve amekkorának szánta. A két brácsás vagy a fuvolista is, mert egy kis agogikát beletenni a szólamába, ahol erre lehetősége adódott. Természetesen a koncertmester, Yuki Kasai munkáját is dicséri ez az összhang, de látható, hogy ebben a zenekarban mindenki szeret játszani. Ami a karmester-kérdés másik felét illeti: ez egy jól betanult, lemezkész előadás – amiből egy jó karmester játszva alkotna egyedit, feledhetetlent. De az egy másik interpretáció egy másik hangversenyen.

Mozart d-moll zongoraversenyében viszont időnként tényleg hiányzott az irányítás. Noha a zenekar egy pillanatig sem szólt szét – ám az erre a műre különösen jellemző hosszú, összetett zenei mondatok itt-ott túlzottam széttagolódtak. Ilyenkor a régizenés allűrök is elő-előjöttek, ami szintén megtörte a zenei íveket. Hélène Grimaud az első tételben ott folytatta, ahol a Bachban abbahagyta – aztán egyre jobb lett. A második tételben kiemelten szépen muzsikált együtt a zenekarral, a harmadikban pedig végre hallhattuk azt a minőséget, ami méltóvá teszi híréhez. A zenekarból kiemelném a rezeket, akik tudtak magukon uralkodni, mégis színpompásan kísértek (időnként egész „natúr” hangzást produkálva), illetve ismét a fagottot, aki – a kissé lefaragott kadencia után – épp annyival nagyobb szünetet hagyott a kóda előtt, amitől oda kellett figyelni.

A zenekari és a szóló ráadás zeneileg újabb meglepetést nem hozott (hiszen a lassú zenekari tételek a Sosztakovics-tétel előtt is a hangverseny javát hozták, a Berio-szólóműben pedig ismét nem sok tér volt). Grimaud-ról marad az a véleményem, ami volt: hol nagyon jó, hol kevésbé – de mindig érdemes rá odafigyelni. A Bázeli Kamarazenekar pedig belopta magát a szívembe.