Orsolya

Bach újratöltve

2016.04.18. 08:32

Programkereső

Most, hogy a tavaszi megfázásból már felépültünk, így hallhatóan kevesebbet köhögünk a koncertek alatt, és a jó időnek hála ruhatárra sem kell pénzt költenünk, különösen érdemes koncertre járni. Hát még akkor, ha olyan kiváló a hangverseny, mint a Svéd Kamarazenekar Brandenburg-projektje.

Közhelyszerűen ismételgetett kijelentés, hogy Bach zenéje kimeríthetetlen: Stravinsky, Respighi, a Jethro Tull együttes, a Jacques Loussier trió csak néhány azon zenészek közül, akik rengeteget merítettek a barokk mestertől. Garantáltan gyümölcsöző elképzelés volt tehát a Svéd Kamarazenekartól, hogy a Brandenburgi versenyek parafrazálására kért fel hat kortárs zeneszerzőt. Ezek közül kettőt Steven Mackey és Uri Caine műveit hallottuk április 13-án, a Budapesti Tavaszi Fesztivál hatodik napján a Zeneakadémia nagytermében.

AND7629s
Fotó: Felvégi Andrea, BTF

A II. brandenburgi versenyt leginkább felszabadult könnyedség jellemezte. A mű hangzásában természetesen a trombita dominált, ezúttal a szokásosnál is erőteljesebben. Håkan Hardenberger pikolótrombitát használt a versenymű megszólaltatására, karakteres játéka néhány félrefújt hangot is megengedett. A lassú tételben a három másik szólista játékában gyönyörködtünk, Mårten Larsson oboajátékát a finom hangképzés, Fiona Kelly fuvolajátékát a karcsú megformálású dallamok jellemezték, Antje Weithaas hegedűjét pedig elsősorban telt hangszíne miatt dicsérem. A harmadik, Allegro assai tétel híres trombitadallama gyors hajrával, megnyerő virtuózitással zárta le a művet, de Hardenberger legnagyobb erénye mégis az, hogy rögtön megismerni, ha ő játszik.

AND7631s
Fotó: Felvégi Andrea, BTF

A Bach-versenymű utolsó akkordjából, egy másodpercnyi szünet nélkül bontakozott ki Steven Mackey Triceros című darabja. A mű első szakaszában a trombita dallamát a zenekar fragmentált frázisai kísérik. Hardenberger háromféle trombitát (szárnykürtöt, C-trombitát és a már említett pikolótrombitát), illetve három különböző hangtompítót használt. A mű nemcsak Bachtól merít, helyenként jazzes elemek is feltűnnek benne. És noha korántsem tartom rossz műnek Mackey kompozícióját, nem alkotott ideális párost a II. brandenburgi versennyel, hasonlóságuk helyett inkább különbözőségük volt feltűnő, az azonos hangszerelésen kívül nem lehetett kapcsolatot felfedezni a két darab között. Önálló műként értelmezni jóval szerencsésebb, és abból az okból pedig mindenképp figyelemre méltó, hogy a Hardenberger közreműködésével komponált trombitaszólam számos igényes megoldással szolgált.

A második játékrészt két billentyűs szólista uralta: Björn Gäfvert és Uri Caine. Az V. brandenburgi versenyben Gäfvert monumentális csembalószólója nyomán megerősítést nyert a műsorfüzetben olvasható feltételezés, miszerint a concerto a zongoraverseny ősének tekinthető. A csembaló ripieno szólamába egyébként jónéhány hiba előfordult, de az első tétel kadenciája minden hiányosságot elfelejtetett: átgondolt tempóváltások és megnyerő virtuozitás jellemezték Gäfvert játékát. A második, Affettuoso tételben a szólisták kiválóan működtek együtt, a befejező, Allegro tételben azonban a fokozottabb lendületet hiányoltam.

AND7626s
Fotó: Felvégi Andrea, BTF

Uri Caine Hamsa című műve valójában egy zongoraverseny, noha a fuvola és a hegedű is szólószerephez jut benne. Nyelvezete a tonalitáson nyugszik, de gyakran használ módosított skálákat (például a jazz és a blues hatását mutató hangsorokat), illetve clustereket. Az előző kortárs művel ellentétben sokkal észrevehetőbben parafrazálja a Bach-művet, ritmikai vagy hangi torzítással, de egész futamokat vesz át az V. brandenburgi koncertből. Uri Caine, aki egyben a darab szólistája is volt, parádés humorral és felszabadultan kezeli barokk kollégája művét, a kadenciában még parodizáló elemek is előfordulnak.

Nézzen szét a Tavaszi Fesztivál következő napi programjai között!

Zongorajátékának hihetetlen energiája mellett van valami eszelős őrültség Caine-ben, ami remekül hasznosul a versenymű megszólaltatásakor. Jelenléte nyomán a zenekar is mozgékonyabb, a másik két szólistára tett hatásáról nem is beszélve. Kár, hogy a mű lassú tétele alig jut túl a manapság olyannyira divatos, fragmentumokból építkező stíluson. A harmadik tételt hallva nyilvánvaló, hogy Caine zeneszerzői tehetsége a fulmináns, féktelen tételekben mutatkozik meg igazán. A zenekart mindenesetre éppúgy magával ragadta karizmatikus stílusa, ahogy a közönséget is. Egy ilyen zenészt szívesen hallana az ember gyakrabban.